Ponyva: A sedó Moonlightban (Dean R. Koonitz: éjfél)

  • - sisso -
  • 1999. augusztus 26.

Zene

Túrni kell, és jőni fog. Higgyék el, érdemes kutatni a jó ponyvák után, esküszöm, még egy kiskörúti könyv-végkiárusítás giccsparádéján is. Ott találtam ugyanis leértékelve Koonitz újabb magyar kiadását, tartalmához képest igen olcsón, borzongatóan kommersz borítójával együtt - keselyű a teliholdban, megnyúlt árnyak a kisváros bozótjai között magasnyomással, és a többi túlzó grafikai effekt, ami mind arra szolgál, hogy messzire elkerüljük az írott betűt. Egyetlen könyvét olvastam néhány évvel ezelőtt, a Rossz hely címűt, amivel számomra végleg megszűnt az olyannyira kedvelt Stephen King monopóliuma. Addig ugyanis nem volt olyan, hogy ne mertem volna egyedül olvasni, és meg kelljen várnom, míg valaki hazaér. Sőt nem túlzok, ha azt állítom, hogy a szobában lévőnek ébren kellett maradnia a fejezet végéig, különben ritmusos oldalba rúgással ébresztettem, vagy ha nem, csak azért nem, mert elkezdtem parázni, milyen átalakulásokon megy keresztül, mire álmából visszatér. Koonitz ugyanis a bizonytalan tudati utazások, az átalakulások, a valószínűségszámítás és a felismerések pillanatainak nagymestere, aki a hagyományos és leghatásosabb, nyomozó nélküli krimik eszközeivel él, illetve él vissza. Regényei kapcsán mindenki átismételheti a végső, az egzisztenciális magányt, akár számkivetve egy másik világegyetemben. Nem vagyunk kímélve már a könyv eleji ajánlásokban sem, és már ott is késő, már ott sem lehet abbahagyni.

Túrni kell, és jőni fog. Higgyék el, érdemes kutatni a jó ponyvák után, esküszöm, még egy kiskörúti könyv-végkiárusítás giccsparádéján is. Ott találtam ugyanis leértékelve Koonitz újabb magyar kiadását, tartalmához képest igen olcsón, borzongatóan kommersz borítójával együtt - keselyű a teliholdban, megnyúlt árnyak a kisváros bozótjai között magasnyomással, és a többi túlzó grafikai effekt, ami mind arra szolgál, hogy messzire elkerüljük az írott betűt. Egyetlen könyvét olvastam néhány évvel ezelőtt, a Rossz hely címűt, amivel számomra végleg megszűnt az olyannyira kedvelt Stephen King monopóliuma. Addig ugyanis nem volt olyan, hogy ne mertem volna egyedül olvasni, és meg kelljen várnom, míg valaki hazaér. Sőt nem túlzok, ha azt állítom, hogy a szobában lévőnek ébren kellett maradnia a fejezet végéig, különben ritmusos oldalba rúgással ébresztettem, vagy ha nem, csak azért nem, mert elkezdtem parázni, milyen átalakulásokon megy keresztül, mire álmából visszatér. Koonitz ugyanis a bizonytalan tudati utazások, az átalakulások, a valószínűségszámítás és a felismerések pillanatainak nagymestere, aki a hagyományos és leghatásosabb, nyomozó nélküli krimik eszközeivel él, illetve él vissza. Regényei kapcsán mindenki átismételheti a végső, az egzisztenciális magányt, akár számkivetve egy másik világegyetemben. Nem vagyunk kímélve már a könyv eleji ajánlásokban sem, és már ott is késő, már ott sem lehet abbahagyni.

A szegénysorban felnőtt amerikai író, aki valószínűleg túlfantáziálta szürke gyerekkorát unalmas szülei mellett, kiválóan érti, hogyan szembesítse egészséges olvasóit saját legmélyebbre elásott szorongásaikkal, félelmeikkel, anélkül hogy bűntudatot keltene. Mindemellett olyan részletes leírásokat ad bármiről, mintha lenyelt volna egy fényképezőgépet. Ilyen írásokra csak az lehet még képes, aki csecsemőkorától a Long Island-i poros krumplispajták tájékán unatkozott két szopás között, és az apjánál jóval intelligensebb tehenektől tanult meg írni. Mint minden valamirevaló amerikai firkász, az Athlantic Monthly pályázatának nyerteseként kezdett publikálni tök fiatalon, és attól kezdve hazájában befutott írónak számít. Az Éjfél cselekménye mindössze két nap alatt játszódik egy Moonlight Cove nevű kisvárosban, illetve annak tanyái és tengerpartja környékén. Ennyi ideje van a túlélésre szánt szereplőknek: egy magára hagyott FBI-rabszolgának, egy gyereknek, aki szülei szerető ölelését szeretné elkerülni, egy mozgásképtelen, de annál kíváncsibb vietnami veteránnak, valamint egy nővére halála körülményeit kutató utazónak, hogy egymásra találjon a mosodában, és megmeneküljön, mielőtt a város lakói szérumok és mikrohullámú számítógépes rendszer segítségével az evolúció egy újabb ismeretlen és kétesélyes lépcsőfokára hágnak a helyi doki szervezése nyomán. Látszólag semmi esélyük. Állatok legyünk vagy hiperlények, ez itt a kérdés. Vérből szinte semmi, viszont dögszag, enyhe fuvallat, baljós árnyak, ijesztő tekintetek annál többen. Beszkennelnék belőle párat. Aztán mindig megfogadom, hogy soha többet, de a következő nyaraláskor úgyis kénytelen vagyok még egy kicsikét.

- sisso -

Animus, Debrecen, 1998, 464 oldal, 798 Ft

Figyelmébe ajánljuk

„A magyarok az internetre menekülnek a valóság elől”

  • Artner Sisso
Szokolai Róbert korábban ifjúsági szakszervezeti vezető volt, jelenleg az Eötvös10 Művelődési Ház kommunikációs vezetője. Arról kérdeztük, milyen lehetőségei vannak a fiataloknak ma Magyarországon, kire és mire számíthatnak, valamint hogyan használják az internetet, a közösségi médiát, és mire mennek vele.

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.