Hogyha az Egotrip rovat munkatársa volnék, ennek a lemezismertetőnek az adhatna lendületet, hogy maga mögött hagyott a város, ahol az előző negyvenhárom évet töltöttem. Az a vályogfalú mátrai ház, amit épp belakni igyekszem, elég sandán néz rám apró ablakaival; alighanem ő is tudja: nem várhatunk sokat egymástól. Hanem a kert, az rendben van.
Felfogadtam egy urat, az kaszálja éppen. Errefelé kétszáz forint egy óra munka bére, és ettől zavarba jöttem kicsit, de már könnyebb: sokkal nehezebben viseltem az önfeledt nyomulást eddig. Megvillan, elvtársaim, ha szabad a költőt idéznem.
Szerencsére kihallatszik a verandára az új lemezem. Nem vagyok én reggae-junkie, de ez most nagyon bejön; ennek a tizenkét számnak némelyike igen sokat magába szippantott a műfaj történetéből. Prófécia, erő, nyugalom és fű - de arra már az imént utaltam. Pedig Junior Delgado, amennyire képben vagyok, nem egy élő legenda. Amit nem lehet elvenni tőle, az harminc év meló, Lee "Scratch" Perry, Joe Gibbs, King Jammy, Sly and Robbie, Dennis Brown, Augustus Pablo és az Aswad együttműködése, no és az emlékezetesebb albumok, például a Taste of Heart, a Bushmaster M16, a Ready or Not, a Raggamuffin Year, a Two To Tango című. Bármiként is, most bekeményített némelyest. Tavalyelőtt nyolcvanezren látták Etiópia fővárosában, márpedig a rasztáknak messze fontosabb az etióp mítosz, mint viszont. (Ugye tudjuk, az afrikai reggae-sztárok nem etióp illetőségűek, s az ismertebb etióp zenekarok közül csak az Ethio Stars tanúsít reggae-hatást.) Ugyancsak ´97-ben újra megjelentette a Dance a Dub húszéves - akkor ötszáz példányos - felvételét, és most újra maga mögé állította a reggae Ki kicsodát. A Reasons Adrian Sherwood felügyelete alatt Skip McDonald, a Wailers és a Skatalites tagjainak közreműködésével készült, de korántsem (csak) ezért ajánlom olvasóim szíves figyelmébe. Hanem, mondom, egy kitűnő album. S bár nem gyanítok szándékosságot, mintha mégis, Delgado harmincéves életművének a tablója lenne: a rootstól a raggáig, szolid kikacsintással a soul és a blues tartományaiba. Különösen költözködés alkalmával hasznosítható, amikor már nem adódik honnan hová vágyódni.
*
Nagy vihar volt tegnap, pár helyen átnedvesedett a födém: igazítanom kell a cserepeken. Delgadón túlestem szépen; ki vagyok én, hogy ítélkezzem a népünk fölött, csak egy rabszolga fia - valahogy így hangzottak az utolsó szavai.
Nekem viszont van még egy lemezem.
Nem tudom, feltűnt-e már, a nyugat-afrikai muzsikákból mindig kifelejtődött Ghána. Pedig Ghána szabadult fel a térségben először; és Ghánában alakult ki a (fogyasztóbarát) afropop prototípusa. "Highlife" - ezt a nevet kapta. Hosszú évtizedekre megvolt a hagyománya: a báltermek dzsesszzenekarait és az annál tradicionálisabb gitárzenekarokat is az európai és amerikai divat (plusz turista) vonzotta. A gazdasági összeomlás, a korrupció, a zenei infrastruktúra fejletlensége azonban száműzte a zenekarokat, ám Nyugaton csak az Osibisa futott be igazán, a maga - ghánai viszonylatban is forradalmi - afrorockjával. Úgy harminc éve.
De most úgy fest, nem indokolatlan a remény.
Az énekes Osei Tutu és az ő Awakening albuma egészen üdítően adaptálta a kilencvenes évekhez a highlife törvényeit. Környezete francia, alighanem ott él. A highlife történetének azt a fejezetét halljuk tőle, amelyben egymásba folytak a dzsesszes és a gitárpopos formák - amúgy szokatlan (lenne) az afropopban, hogy ennyi trombita- meg zongoraszóló röppenjen fel. S hogy ne halljunk tradicionális hangszereket, az is. De Tutu hangja jó hang, frissít a dalok levegője, vonzó a lüktetés, és nem tolakszik az elektronika. Robbanásról nem beszélnék, de az ébredés feltétlenül belefér.
Végül is csak lemezek dolga, és elleszek én itt.
Holnapra megforgatom az egész füvet. Aztán valami összejöhet a világgal is.
Marton László Távolodó
Junior Delgado: Reasons, Big Cat/HMK, 1999; Osei Tutu: Awakening, Tinder Records/HMK; 1999 Junior Delgado augusztus 30-án tetten érhető a bécsi Flex klubban.
