Zene: Melódia és dub, reggae és visszhang

  • Mihál
  • 1999. szeptember 2.

Zene

Néhány hónapja számoltam be a Mafioso Records úttörő vállalkozásáról: a Heartbeat, a Ras és a Munich Records reggae-kiadványainak hazai terjesztéséről. Az első körben bemutatott alaplemezek után tovább bővült a kínálat; mintaboltnak pedig továbbra is tekintsük az I & I-t.
Néhány hónapja számoltam be a Mafioso Records úttörő vállalkozásáról: a Heartbeat, a Ras és a Munich Records reggae-kiadványainak hazai terjesztéséről. Az első körben bemutatott alaplemezek után tovább bővült a kínálat; mintaboltnak pedig továbbra is tekintsük az I & I-t.

A Studio One a vezető stúdiók egyike volt a hatvanas évek végén, a reggae igazi felfutásakor, mikor is a rock steadyt frissiben váltotta Jamaica zenei életében. A legendák közül innen indult Bob Marley és a Burning Spear - a Heartbeat Records pedig igyekszik (az aktualitások mellett) hozzájuk fogható klasszikusokat megjelentetni. A két legkedvesebb anyag számomra a Heptones énektrió Sea of Love és az Albert Griffiths vezette Gladiators Bongo Red című albuma. Mindkét csapat a reggae első hullámának legnagyobb slágerszállítói közé tartozott, a Heptones zeneileg a rock steadyben is térdig állt, de már - mint az énekmelódiákból kitűnik - hatással volt rá a rasta nyabingi is, ugyanakkor a hatvanas évek nyugati rockdallamainak befolyása is érezhető. A Gladiators ezzel szemben erősen emlékeztet a hetvenes évek eleji Wailers megszólalására - ám mivel fej fej mellett követték el, ne klónra, hanem kortársra gondoljunk. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy bár később a Wailers lett a csúcs, ekkor még a Gladiators erősebb volt kicsit, csak tessék utánahallgatni.)

A közelmúltban hunyt el tragikus hirtelenséggel

Dennis Brown,

a reggae egyik nagy veteránja, akinek új (és utolsó) albuma Tribulation címmel jelent meg. Brown már akkor legendának számított, amikor indult; játszott szinte az összes kiváló jamaicai zenésszel, slágereiből több best of és greatest hits válogatásra futja átfedés nélkül. Az új lemezen kedvenc kísérőzenekara, a megbízható Roots Radics nyomja a hömpölygő és fülbemászó roots reggae-t. S ami még ennél is simogatóbb, az Dennis lágy és végtelenül barátságos hangja, mely úgy öleli át a hallgatót, ahogy csak Bim Sherman és Gregory Isaacs tudja. A Tribulation ezzel a tizenhat szépséges dallal a slágerlistámra került; csak az a baj, hogy folytatásra nincs kilátás.

Sugar Minott

a hetvenes években kezdte - szintén a Studio One-ban - az African Brothers kollektívával és Tony Tuff, Derrick Howard producerekkel. Klasszikus reggae-dalaiból több húzós sláger lett, ezek szárnyán emelkedett fel az angol listákra is (nagyon ment akkor a reggae Londonban). Sugar Minott a nagy tehetségek egyikének számított sajátos melódiáival, aztán a nyolcvanas években, a dancehall térhódítása idején a műfaj egyik vezéregyénisége lett. Most újra kijött - bónuszokkal megtoldott kiadásban - a legjobb akkori műve, a Herbman Hustling, a Roots Radics segédletével; míg a Ras Records Ras Portrait című sorozatának vonatkozó darabja Minott három kilencvenes évekbeli albumából szemelvényez dancehall- és rootsdallamokat Sly & Robbie, Tappa Zukie és a Scientist közreműködésével.

A jamaicai zeneiparban a kezdetektől fogva vezető szerepet vívtak ki a

producerek,

akik egymással állandóan versengve teremtettek korszakos hangzásokat, stílusokat. Közéjük tartozott a ska és a rock steady uralma alatt Duke Reid, Coxsone Dodd és Prince Buster. A hetvenes években, a dub kifejlődése korában olyan máig ható egyéniségek dolgoztak éjjel-nappal, mint Lee "Scratch" Perry és King Tubby. Ezek a visszhangokkal és egyéb effektekkel gazdagon megspékelt felvételek tették lehetővé a korabeli DJ-k és MC-k (akkoriban toasterek) számára, hogy minél jobban kifejleszthessék szövegtechnikáikat. Az olyan DJ-k, mint I Roy, Big Youth, U Roy vagy Prince Jazzbo így énekesként is elismertek lettek, aztán a legtöbben tényleg azzá is váltak. A Don Mais Presents: Roots Tradition from the Vineyard és a Linval Thompson Presents: Jah Jah Dreader Than Dread e két fiatal producer felügyeletével - a hetvenes évek második felében, a Channel One stúdióban - készült művekből válogat. A zenét, vagy ahogy akkor nevezték, a ritmust újfent a Roots Radics szolgáltatta. Ezek a felvételek nem azok a melódiaközpontú reggae-felvételek, mint amelyeket az Island vagy a Ras kiadványainál megszokhattunk, hanem valójában pszichedelikus, néhol minimalista, de robbanékony dubok, melyekre olyan fiatal toasterek dumálnak, mint Welton Irie, U Brown, Toyan vagy Little John és többek között olyan énekesek, mint Peter Ranking, Sammy Dread, a Viceroys trió és Freddie McGregor. Érdemes őket meghallgatni, majd összevetni a - hasonló alapanyaggal dolgozó - Blood & Fire lemeztársaság kiadványaival.

Mihál

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.