Egotrip
Mondjuk, ez nyaralás. Reggel lessünk ki a függönyrésen - ma szép időnk lesz, felhőszakadás - hugyozzunk, mossunk fogat, mintha egy idegen - hotel, motel, panzió, cimmerfrej - fürdőszobavécében, csodálkoznánk rá szabadságolt önmagunkra a tükörben - hol vagyok?! - induljunk el, idegen (a) városban, Pesten. Az Izabella sétálóutca, mióta lezárták a Ferdinánd hidat, mély levegő, pincékből szivárog, lenn felejtett kopasz hajas babák közt patkány surran, a Dörgicsei borozóban a délelőttös műszak, de erről mit se tudunk, nem iszunk dörgicseit, nyaralunk, a felszínen, ha lekíváncsiskodunk a föld alá, akkor kazamata, barlang, földalatti, millenniumi. Már a régi magyarok is. Ítélned, hallod?, kell! De nem nekünk, mi vendégek vagyunk, újságot se olvasunk, nem értjük, ó, milyen kedvesek a magyarok, és milyen kevesek, nyaralni mentek, az Andrássy úton senki, senki, a Tokaji borozó teraszán a kánikulában ideszabadult barbár népek aszút isznak szódával, ezért nálunk bicskáznak, de nincsen nálunk bicska, útba igazítunk egy eltévedt magyart, eltévedt lovas az itt maradt benzinködben, ló nélkül, az utolsó magyar a Három Hollóból, igen, arra van az Ady-szobor, az írók boltja mellett, vannak itt még írók, kérdi hibátlan magyarsággal, tűnik el a kánikulamocsárban.
