Kikandikál ugyanaz (Marianna Faithfull)

publikálva
1999/35. (09. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Marianne Faithfullnak teljesen mindegy, hogy népdalokat, bluest, rockszámokat vagy "komoly" szerzeményeket énekel. Mindegy, hogy maga írja, kapja vagy "találja": mintha az önéletrajzából készülnének a felvételei. S amit ebben a bizniszben úgy hívnak, hogy "sex and drugs and rock & roll", az lenyűgöző melankóliával párosul harmincöt éves életművében. ´96 decemberében Kurt Weill, Noel Coward és Friedrich Hollaender dalaival érkezett Pestre, egy évvel azelőtt Angelo Badalamenti komputerzenéjével "filmesítette meg" az életét. Új albuma mögött pedig újra egy "igazi" rockzenekar áll, már legalábbis gitárok, billentyűk, dobok.

Marianne Faithfullnak teljesen mindegy, hogy népdalokat, bluest, rockszámokat vagy "komoly" szerzeményeket énekel. Mindegy, hogy maga írja, kapja vagy "találja": mintha az önéletrajzából készülnének a felvételei. S amit ebben a bizniszben úgy hívnak, hogy "sex and drugs and rock & roll", az lenyűgöző melankóliával párosul harmincöt éves életművében. ´96 decemberében Kurt Weill, Noel Coward és Friedrich Hollaender dalaival érkezett Pestre, egy évvel azelőtt Angelo Badalamenti komputerzenéjével "filmesítette meg" az életét. Új albuma mögött pedig újra egy "igazi" rockzenekar áll, már legalábbis gitárok, billentyűk, dobok.

Marianne Faithfull: Vagabond Ways

A New Musical Express Marianne 1979-es Broken Englishéhez hasonlította a Vagabond Wayst, "megint egy album, amelyben a túlélés esélye kegyetlenül néz ki". Az egy emlékezetes időszak volt, valóban. A fílinget részben a Baader-Meinhof-társaság, részben a londoni punkélet inspirálta: "Narkósnak vagy terroristának lenni nem esik túl messze egymástól." Marianne amúgy épp (a Vibrators-gitáros) Ben Brierlyvel élte "élete legszenvedélyesebb és legfájdalmasabb időszakát", szex, féltékenység és csalás, baromi nyomor, közös díler Sid Viciousszel, aztán amikor egy holland úthoz zenekart kerestek, Barry Raynoldsra talált. Ha gitáros kell, ha számok kellenek, azóta van ez a Barry, és most itt van a Vagabond Waysen is, szép számmal. Ha csak miatta is, már belefért a párhuzam. Még annyit, az Island-főnök Chris Blackwell egészen odavolt, egy lepattant stúdióban, különösebb ráfordítás nélkül készült az az anyag. De legalább elkészülhetett. Azokban az években Mariannét elhajtották a lemeztársaságok - jobb a békesség, kinek kell egy junkie... -, ugyan mostanában is kiadóról kiadóra vándorol.

Mégis, Mariannét nagyon lehet irigyelni: ennek az asszonynak futotta mind "a hét halálos bűnre", egyszer-kétszer maga is belehalt kicsit, de most már nagymama, isteni humora van, és számíthatnak rá a barátai. A Vagabond Ways történetei, igaz, szokatlanul feketén sültek el - soha ennyi jóvátehetetlen, végzetes emlék -, de valahogy a címadó dalban is nyitva a kapu: bár hiába könyörög az orvosának, hogy ne vegyék el a gyermekét, az a nyomorult nő, akit később elvitt az ital és a narkó, akkor is, azután is, legalább élte az életét.

A Broken English-kapcsolat mellett nekem a Badalamenti-féle ´95-ös A Secret Life hangulata is visszaköszön. Azt a lemezt Faithfull a legszemélyesebb anyagának nevezte; ugyanakkor Dante Isteni színjátékának és Shakespeare Viharának a megidézésével "eltávolította" magától. Az egyik a síron túli szerelemben, a másik a megbocsátásban talált menedékre a pokoljárás után. Ez a "síron túli szerelem" egy jaggeres dallal - erről a kapcsolatról, Marianne öngyilkosságáról, kómájáról ne kelljen most - nyomban a helyére került, míg Badalamenti Lotte Lenyát és Marlene Dietrichet szőtte tovább. Azt pedig, hogy Marianne édesanyja kabarétáncosnő volt Berlinben a weimari köztársaság korában, vagyis hogy mit jelentett a családnak Weill zenéje, ugye tudjuk pontosan. Így aztán a Vagabond Waysben összefonódnak a szálak: hasonlóképp a ´90-es Blazing Away koncertalbumhoz, valahogy ebben a lemezben is benne sűrűsödik a Faithfull-életmű.

Melynek legendájától a ´87-es Strange Weather album óta elválaszthatatlan, ahogy a feldolgozásokkal azonosul. A Vagabond Ways kapott egy eddig kiadatlan Roger Waters-számot, majd Leonard Cohen Tower of Songja került sorra, ami pedig a már ugyancsak nélkülözhetetlen ír felhangot illeti, azért a For Wanting You felel. ´76-ban Marianne Dreaming My Dreams című dalát szinte nemzeti himnusszá ajnározták az írek, később a Chieftainsszel közösködött, és különben is Írországban él. Mondom, minden pillanatból, minden műfajból kikandikál ugyanaz az ötvenhárom év.

Marton László Távolodó

IT Records/EMI, 1999

publikálva
1999/35. (09. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...