Színház: A macska kilenc élete (Thealter, Szeged)

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1999/31. (08. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A talpraesett macskák sokáig élnek, kilencszer minimum újjászületnek. Idén kilencedszer rendezték meg Szegeden a Thealtert, a Szabad Színházak Nemzetközi Találkozóját. Egy fesztivál, ami mindig talpra esik.

Thealter, Szeged, július 26-augusztus 1.

Jönnek a szégyenletesen ismerős körök: a párhuzamos kultúra helyzete nehéz, kilátásai beláthatatlanok, mégis mindig akad, aki újrakezdi, Szegeden pedig újrafolytatja. A lassacskán újuló régi zsinagóga és a gyönyörűen pusztuló, évtizedek óta kiürített Hungária Szálló bálterme még mindig pompás hely az itt vendégeskedő színházaknak. A Thealternek nemcsak visszatérő fellépői, hanem évről évre idevándorló törzsközönsége is van már, és e törzsközönség imponáló magabiztossággal tájékozódik a Kisszínház és a Sörkert közti rövid távon. Négy helyszínen meg az utcán esténként négy-öt előadással folyt a fesztivál, melynek egyik legnagyobb érdeme talán éppen kitartó elszántsága, mindeddig megbízhatóan visszatérő hajlama.

A magyar párhuzamos színházak szinte mindegyike itt volt, a beregszászi, újvidéki és orosz vendégeken kívül pedig új előadást tartott az a társulat, amelyik el sem mehet Szegedről: a Csillag börtön fegyenceiből alakult Álló Idő Színháza a tavalyi, nehezen felejthető Übü-előadás után ismét valami különlegeset produkált. Idei passiójátékuk már alig színház: inkább kilenc fegyenc vallomása arról, milyen a bűnhődés, milyen várni a biztosan érkező büntetést, és aztán milyen számolni a végtelen napokat. Az előadásban összekeveredik az eredendő ártatlanság és az előadók konkrét, nyilvánvaló bűnössége: megdöbbentően őszinte játékuk időnként túlkerül a játék határain. Önfeltáró vallomásaikból néhány feledhetetlen arc és néhány feledhetetlen, angyalian ártatlan pillanat biztosan annak is megmarad, aki egyébként visszariad az előadás krisztusiasan megbocsátó világától. A ´98-as Übü király előadással ellentétben a Börtön-passiót csupán egyszer játszhatták nyilvánosan, a beengedhető nézők számát pedig a saját liberalizmusától az utolsó pillanatban megriadó börtönigazgató az előadás délelőttjén harmadára csökkentette.

A Szkéné körüli társulatok legjobb előadása valószínűleg Pintér Béla (e tájak egyik legtehetségesebb színésze) első rendezése: csak azért, mert egyszerű, következetes, amit elkezd, végigviszi, de mégsem túlzásba. Világképe van, tehát véleménye a világról, és nem cicózik, hanem megmutatja. Közben még röhögni is lehet, de úgy, hogy a groteszk burleszk szép lassan haláltánccá alakuljon. Ja, és még kellemesen botrányos is az egész, bokáig lógó fütyijű, lobogós gatyás hetyke magyar legényekkel, szotyizva csűrdöngölő helyes magyar leányokkal, félrecsinált himnusszal, szerelembombával és sok büszke magyar mokány, félig tán kun népi tánccal.

A bergeszászi Illyés Gyula Színház mint olyan szürreális képződmény: magyarul játszik innovatív, igényes színházat a semmi közepén. Az ember tragédiája előadásuk erőteljes, a húszas évek diadalmas expresszionizmusát idéző képeivel, szigorú, puritán következetességével és intenzitásával feledtetni tud sok mindent, ami egyébként felróható volna a társulat tagjainak. De az előadás után csak kritikusnyafogásnak tűnne, ha a színészek tiszta beszédét vagy az egyes színek átalakítása/meghúzása arányait kérném számon. Alternatívok az alternatívok között, legszegényebbek a szegények között, már bocsánat, ha ez patetikusan hangzik (de hát ez a jó a színházban, hogy itt még ezt is lehet), példaadók ők: még tudják, hogyan lehet, sőt hogyan muszáj színházzal foglalkozni.

Egy fesztivál jó, ha hozza formáját, de akkor az igazi, ha akad benne valami meglepő és formabontó: az idei szenzációt a magát Újvidéki Színháznak nevező, két frissen főiskolát végzett színésznő szolgáltatta, Mezei Kinga és Szorcsik Kriszta. A Cselédeket játszották, és a nézőtértől vékony ráccsal elválasztott szűk térben hihetetlenül pontos elemzés eredményeként létrejött előadást láthattunk. A két lány jól olvasta a darabot, amíg olvasta, és nem szégyellte megtalálni benne mindazt, amit Genet sem szégyelt beleírni. Idáig is kevesen jutnak, de ez még nem volna elég a jó színházhoz, mert aztán merni is kell eljátszani mindazt, amire elemzés közben rátaláltak, aztán formát kell adni neki és szenvedélyt. Sok elszántság kell mindehhez, meg - gondolom - ész is, és úgy látszik, ez a két lány mindkettőben bővelkedik. Előadásuk a szenvedély bugyrainak fájdalmas, önsanyargató feltárása. Barokkos tükörlabirintus, anélkül, hogy szépelegne, bölcselkedne, vagy üres effektusokra hagyatkozna. Kiválóan használják a szinte üres színpadon álló néhány eszközt, váltanak hangulatokat, mutatnak bonyolult, ellentmondó személyiségeket, és irányítják azt a szegény tyúkot, aki előadásukban a darab harmadik alakját, a Madame-ot helyettesíti. Az önromboló szenvedély stációin keresztül hihetetlen tájakra vezetik a nézőt - ilyen előadások talán csak bombázások idején születhetnek.

A fesztivál szervezői óvatosak, következetesen elhárítják a jövőjükről szóló kérdéseket. Bár lehet, hogy nem is óvatosak, csak nem tudják a választ. Nem tudjuk és nem tudják, mi lesz jövőre.

Deutsch Andor

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1999/31. (08. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...