Zene

Én egy finom angol úr, mértéktartó, illedelmes, hangom, mint a lágy selyem... - ez a melodikus önjellemzés ugyan Henry Higginstől, a fonetika boszorkányos tudású professzorától való, ám a jeles történész, Ian Bostridge úgyszintén egykönnyen eldalolhatná magáról.

A tavalyi Metropolitan-élőről kiadott felvétel Elina Garancáé. A kék szemű, griberlis énekesnő megvált a szőkeségétől és a szerep konvencióitól: a szoknyafelkapdosó, csípőriszáló, gitáros-kasztanyettás-fandangós táncházi műfolklórtól és műerotikától.

Valljuk be, azért erre már lehetett számítani. Dr.

A pesszimizmus szépirodalma könyvtárakat tölthetne tele, de még azokban is saját vitrint és figyelmeztető feliratokat érdemelne a Sztalker szerzőpárosának kevésbé ismert középkori sci-fije, melyben logikusan, a lehető legracionálisabban és támadhatatlanul van levezetve a tétel, mely szerint e világ a lehetséges világok legrosszabbika. A pár száz évvel későbbi jövőben a Földről tudósok érkeznek egy nemrégiben felfedezett bolygóra: magukat "őslakosnak" tettetve elvegyülnek a tömegben, és szigorúan anélkül, hogy bármibe beavatkozhatnának, vigyázzák a földihez képest jó fél évezreddel elmaradott, épp a legsötétebb középkornál tartó történelem fejlődését. Az alapszabály azonban betarthatatlan, ha a megfigyelő nemcsak hogy érzelmileg érintett egyes emberek sorsában, de még erkölcsi érzékkel is rendelkezik. Egészen nagyszerű, hogy a fent vázoltak magyarázó megjegyzések híján, pusztán utalásokból és gyakorlatilag csak az utolsó oldalakra állnak össze teljes egészében - miközben ezernyi érdekfeszítő kérdés merül fel a főszereplő don Rumata voltaképpen isteni (de sem önmaga, sem a bolygó lakói számára nem üdvös) helyzetével kapcsolatban.

című darabját Parti Nagy Lajos átiratában bábjátékos formában adja elő a KoMa társulata, méghozzá iskolában, egy szimpla tanteremben, néhány asztal és egy tábla kell csak hozzá. Ülnek a kamaszok a földön meg a padokon, és eleinte fecsegnek, vihorásznak, aztán szépen elhallgatnak. A Vékes Csaba rendezte előadásban flottul mozgatják a bábokat a színészek, és ötletesen, szellemesen használják az alkalmi teret - nagyjából-egészében vidáman, a humoros vetületet erősen kidomborítva mondják el az igencsak aktuális mesét.

Anton Corbijn holland fotográfus-filmrendező - a múlt század végi vizuális kultúra fenegyereke - a fényképezéstől lemezborítókon, videoklipeken és koncertfilmeken keresztül érkezett a játékfilmrendezéshez. Első kísérletét, a Controlt - mely a Joy Division frontemberének szomorú életéről dalolt - 2008-ban mutatták be a hazai mozik, a második, Az amerikai pedig Martin Booth A Very Private Gentleman című regényéből készült. Jack (George Clooney) fényképésznek adja ki magát, persze bérgyilkos.

Ritka barátságtalan figura virít az új Sufjan Stevens-lemez borítóján. Elsőre talán valamiféle harci maskarába öltözött sámánnak tetszhet, aztán szalonnaszájú busmannak királyi ékszerekben, de akárminek véljük is, vörösen izzó rubinszemei aligha kecsegtetnek túl sok biztatóval. Nem ehhez vagyunk szokva, hiszen a detroiti születésű trubadúr korábbi korongjait bájos képregény-figurák és cuki állatok (nyulak, hattyúk vagy őzikék) tették hívogatóvá, s alkalmasint jobban is illettek Stevens jobbára szépségesen meghangszerelt, jól nevelt folk-popjához, mint a kevéssé ismert lousianai képzőművész, Royal Robertson baljóslatú munkája. Az önmagát prófétának kiáltó, mégis holtáig outsider státuszra kárhoztatott festő-rajzoló volt a hírek szerint a The Age Of Adz legfőbb ihletője - ami a korábbi inspirációkat nézve (kínai horoszkóp - Enjoy Your Rabbit; szülővárosi élmények - Greetings from Michigan; keresztény hit - Seven Swans) valódi fordulatot ígér a pályán, különösen annak fényében, hogy a paranoid skizofrén Robertson a húsz év után szétbomló házasságának traumáját és heveny elmezavarát dolgozta bele apokaliptikus hangolású művészetébe.

Melyik volt Neil Young utolsó jó lemeze? Talán a szutykos Sleeps with Angels kilencvennégyből. Vagy a Pearl Jam közreműködésével elkövetett Mirror Ball egy évvel később? Nem, valójában az már nem hasított annyira, csak az I'm the Ocean varázslatos riffje szépíti meg az emlékét. Tisztességtelen a kérdés egyébként, mert lehet, hogy igazán jó lemezt nem csinált Neil Young az elmúlt évtizedben, de illene hozzátenni rögtön: rosszat sem. Az Are You Passionate? búgó Motown-hangzású dalaival például kimondottan intim viszonyt ápolok, pedig tudom jól, huncut kikacsintásról volt szó csupán, jópofa szerepjátékról. Közel fél évszázados karrierrel a háta mögött Neil Young az utóbbi időben szívesen ragadtatja magát efféle játékokra. Szórakozik, mondhatnánk, ha nem hagyna kellemetlen utóízt a kifejezés. Mert nincs abban semmi rossz, ha a harmincadik (nagyjából) lemezén valaki fekete soulénekesnek képzeli magát egy rövidke időre. Vagy ha azzal próbálja feldobni a harmincegyediket (nem biztos, hogy jól számolok, a Greendale-re gondoltam), hogy filmet készít hozzá, egy nagyon off-Broadway musicalt, amiben a halászfalu mindennapjairól szóló dalokat amatőr színészek játsszák el, viccesen tátogva a szövegekre.

Korunk direkt és jórészt elektronikus tánczenei kultúrája alapvetően mindenevő. Jól bevált, immáron - némi túlzással - tradicionálisnak nevezhető stílusok (house, techno, electro, UK garage) kereszteződnek a hozzájuk képest viszonylag fiatal grime/dubstep világ szaggatott ütemeivel, s ehhez még hozzájönnek a táguló világ seggrázós-mulatós zenéi. Például az afrikai ritmusok és a nyugati elektronikus tánczene nászából született (eredendően angolai) kuduro, vagy az import miami bass meg a hazai ízek vegyítésével kinyert brazil lelemény, a sok más címkével is illetett bailé funk. Eme sokszor gyomorforgatóan, máskor izgalmasan eklektikus zenei világ két hírnöke és folyamatos újrateremtője a brit Joshua Harvey és Greame Sinden duója, a The Count & Sinden. A kezdetben (2002-től) The Things vagy Tomorrow People néven publikáló Harvey idővel Hervé néven avanzsált keresett producerré és dj-vé, de névmániájától azóta sem tud szabadulni. 2007-ben például The Young Lovers álnév alatt publikált egészen figyelemre méltó albumot (továbbá Dead Soul Brothers néven még egy mini-LP-t), eközben Sinden kollégával közösen sorra gyártották az alkalmanként átütő sikerű közös maxikat - e duóban persze már Gróf (The Count) fedőnév alatt működött. A velük több projektben is együttműködő Switch és Jesse Rose fidget house-nak nevezte el közös zenei gyermeküket, s e fura szintihangokból, bolond effektekből, érdekes basszusokból összerakott, alapvetően négynegyedes zenék mellé és közzé a duó mind többet mazsolázott a globáldiszkó-világ leleményeiből is.

Találós kérdés két premisszával: a rendőrségre bevitt, együtt dolgozó bűnözők egyikét arra kötelezik, hogy olvasson fel ("Fel a kezekkel, köcsög!"), hogy azonosíthassák a hangját; ugyanekkor a híres színész, Pete Postlethwaite kis borítékban ad ki feladatokat bűnözőknek. Mire emlékeztet ez? Úgy bizony - önök mind nyertek! Csakhogy ezek a fiúk itt mégsem teljesen a bostoni Közönséges bűnözők. Alkalmasint azok sem voltak közönségesek, s ezek is megérik a pénzüket.

Retróállomás - ezt a szóviccet sugallja a nyelvi játékokra fogékony operettista számára a Szerdán tavasz lesz plakátja, s korántsem alaptalanul, hiszen a Szép nyári nap nyomában az új bemutatóval immár a nyolcvanas évek derekáig ért az operettszínházi időutazás. A cselekményben közelebb lépett a jelenkorhoz, míg hangzásvilágában némiképp eltávolodott tőle, hiszen az idős és részint saját korábbi szerzeményeiből gazdálkodó Fényes Szabolcs akarva-akaratlanul is a múltat idézte zeneszerzői működésének utolsó, hatodik évtizedében. S bár a korszerűség vágya bizonnyal ott munkált a komponistában, legvonzóbb formáját aligha meglepő módon mégsem a naprakészség látszatát imitáló számokban nyújtotta, hanem éppenséggel azokban a slágerekben, amelyeket a hatvanas-hetvenes évek bármely táncdalfesztiváljára beadhatott volna. Ilyenből négy is akad a most retroperettként felcímkézett műben, s ez a mennyiség akár elegendőnek is bizonyulhatna egy hangulatosan múltidéző estéhez. Ám hogy mégsem elegendő, azért elsősorban az eredetileg Bacsó Péter által jegyzett s frissiben Ari-Nagy Barbara és Gém György kezei közt is áthaladt drámaalap kárhoztatható. Bizony már a Macskák pesti premierjének közvetlen szomszédságát megsínylő 1983-as ősbemutatót is főként az egyszerre lapos és a végtelenségig hosszadalmas szövegkönyv terhelte meg, s ezen érdemben a mai átdolgozók sem sokat változtathattak. A bírósági tárgyalást keretként felhasználó történet, amely a társtalan és szintúgy a társas magány elleni küzdelem témáját taglalja, sajna inkább csak a hazai peres eljárások közismert hosszadalmasságát teszi zavarba ejtően érzékletessé. Különösen, hogy hamar kiderül: Fényes Szabolcs a csúcspontok között jókora szakadékokat hagyott, s így az olykor negyedórákra megtorpanó dallaminvenció sem feledtetheti velünk a sztori kínos emészthetetlenségét.

A látvány mondja ki a legmélyebb igazságot a Katona József Színház Cigányok című előadásában: a cigányok elleni merénylet pillanatában a plafon alól körös-körül fekete festékcsíkok indulnak lefelé, csorog a házfalakról az ezúttal nem vöröslő, hanem feketéllő fájdalom. Mert vannak helyzetek, amikor az igazság nem bírja el az árnyalást, amikor nincsen egyrészt-másrészt, és nincsen de viszont.

Murcia közepes nagyságú város Spanyolország délkeleti részén. Ha befut a busz a pályaudvarra, rögtön világossá válik, hogy a régió némi eltolódást mutat kelet felé, gazdaságilag és infrastrukturálisan ugyanakkor mégiscsak egy nagy európai ország része, közel Afrikához. Migráció azonban nem csak délről érinti: a narancsszedő romániai feketemunkásoknak mindennap indítanak járatokat huszonöt román városba. Öt nap alatt több románnal találkoztam, mint egy évig Budapesten.

Egy ember áll az üres színpad közepén, keresztté merevedve, mivel kezét, ha akarná, se tudná mozdítani: kabátujjain átvezetett vastag bot merevíti karjait. Középkori himnuszba fog, szemérmes áhítattal énekli az istent dicsőítő dallamokat. Hamarosan újabb férfihangok csatlakoznak hozzá, s a három további szereplő megjelenik a keresztet formázó férfi mögött magasodó roppant traverzeken (itt maga a fel sosem épülő "közös ház", amit akár civilizációnak is nevezhetnénk). A férfi lenn forgolódni kezd, feltekintget, áhítata kíváncsisággá szóródik szét. Nem is kereszt többé, inkább madárijesztő. Madárijesztő is.