Lemez - Mindent belénk - The Count & Sinden: Mega Mega Mega

  • - minek -
  • 2010. október 28.

Zene

Korunk direkt és jórészt elektronikus tánczenei kultúrája alapvetően mindenevő. Jól bevált, immáron - némi túlzással - tradicionálisnak nevezhető stílusok (house, techno, electro, UK garage) kereszteződnek a hozzájuk képest viszonylag fiatal grime/dubstep világ szaggatott ütemeivel, s ehhez még hozzájönnek a táguló világ seggrázós-mulatós zenéi. Például az afrikai ritmusok és a nyugati elektronikus tánczene nászából született (eredendően angolai) kuduro, vagy az import miami bass meg a hazai ízek vegyítésével kinyert brazil lelemény, a sok más címkével is illetett bailé funk. Eme sokszor gyomorforgatóan, máskor izgalmasan eklektikus zenei világ két hírnöke és folyamatos újrateremtője a brit Joshua Harvey és Greame Sinden duója, a The Count & Sinden. A kezdetben (2002-től) The Things vagy Tomorrow People néven publikáló Harvey idővel Hervé néven avanzsált keresett producerré és dj-vé, de névmániájától azóta sem tud szabadulni. 2007-ben például The Young Lovers álnév alatt publikált egészen figyelemre méltó albumot (továbbá Dead Soul Brothers néven még egy mini-LP-t), eközben Sinden kollégával közösen sorra gyártották az alkalmanként átütő sikerű közös maxikat - e duóban persze már Gróf (The Count) fedőnév alatt működött. A velük több projektben is együttműködő Switch és Jesse Rose fidget house-nak nevezte el közös zenei gyermeküket, s e fura szintihangokból, bolond effektekből, érdekes basszusokból összerakott, alapvetően négynegyedes zenék mellé és közzé a duó mind többet mazsolázott a globáldiszkó-világ leleményeiből is.

Korunk direkt és jórészt elektronikus tánczenei kultúrája alapvetően mindenevő. Jól bevált, immáron - némi túlzással - tradicionálisnak nevezhető stílusok (house, techno, electro, UK garage) kereszteződnek a hozzájuk képest viszonylag fiatal grime/dubstep világ szaggatott ütemeivel, s ehhez még hozzájönnek a táguló világ seggrázós-mulatós zenéi. Például az afrikai ritmusok és a nyugati elektronikus tánczene nászából született (eredendően angolai) kuduro, vagy az import miami bass meg a hazai ízek vegyítésével kinyert brazil lelemény, a sok más címkével is illetett bailé funk. Eme sokszor gyomorforgatóan, máskor izgalmasan eklektikus zenei világ két hírnöke és folyamatos újrateremtője a brit Joshua Harvey és Greame Sinden duója, a The Count & Sinden. A kezdetben (2002-től) The Things vagy Tomorrow People néven publikáló Harvey idővel Hervé néven avanzsált keresett producerré és dj-vé, de névmániájától azóta sem tud szabadulni. 2007-ben például The Young Lovers álnév alatt publikált egészen figyelemre méltó albumot (továbbá Dead Soul Brothers néven még egy mini-LP-t), eközben Sinden kollégával közösen sorra gyártották az alkalmanként átütő sikerű közös maxikat - e duóban persze már Gróf (The Count) fedőnév alatt működött. A velük több projektben is együttműködő Switch és Jesse Rose fidget house-nak nevezte el közös zenei gyermeküket, s e fura szintihangokból, bolond effektekből, érdekes basszusokból összerakott, alapvetően négynegyedes zenék mellé és közzé a duó mind többet mazsolázott a globáldiszkó-világ leleményeiből is.

Friss albumuk valóságos esettanulmány: katalógusszerűen tartalmazza, mit lehet, mit érdemes tenni, s mitől kéne tartózkodni az efféle zenék készítése (és fogyasztása) során. A kezdeti benyomások kedvezőek: a Do You Really Want It rokonszenves lüktetése után a Mystery Jetsszel közösen összerakott After Dark funk/diszkó groove-jai jól esnek a májnak s a zúzának, a Desert Rhythm ósulis, némi orientalizmussal kísért rave-house pörgetése pedig mondhatni mosolyt ragaszt a hallgató arcára. A Hardcore Girls Rye Rye karizmatikus tósztolásával kísért botolós house-a, a Roll Out perkusszív grime-ja, s az eksztatikus és egyben egzotikus, némi kuduróhatást mutató Elephant 1234 azt sejteti, hogy ezt az albumot akár teljes egészében is újra- és újrahallgathatjuk.

Még a Hold Me is rendben van: tulajdonképpen hibátlan r&b, izgalmasan mutálódott afrokaribi ritmusalappal, ám idővel kezd öncélú paródiába fordulni a stílusokkal űzött játék. A Mega című "sláger" már a kora kilencvenes évek kindertechnójának gátlástalan, 8-bites hangulatát hozza vissza némi pumpálással kísérve, az Addicted To You pedig szimplán idegesítően gáz. A végére azután lényegesen lelassít a lemez, ami ezek után kifejezett megkönnyebbülés: a záró szám (You Make Me Feel So Good) egy ambient jellegű, levegős zenedarab, ami legalábbis tisztességgel zár le egy ígéretesen induló, ám a későbbiekben kissé egyenetlen albumot.

Domino/Neon Music, 2010

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.