Zene

Két szálon indulunk: az egyiken Jacob, a középkorú forgatókönyvíró feleségével örökbefogadásra készül. A másikon Ali otthagyja az egyetemet, hogy vízvezeték-szerelőként dolgozzon.

Mivel Sylvester Stallone munkássága az elmúlt öt esztendőben - John Rambo (2008); Rocky Balboa (2006) - nem szólt másról, mint saját szobrának a munkára bírásáról, az sem lenne részünkről túlzás, ha A feláldozhatókat mint animációs filmet vennénk számításba. Van is egy jelenet (az összes ilyen), ami bizonyítja e nézőpont felette jogos voltát: Barney Ross, a mindenre kapható veterán zsoldos (Stallone) fut, hogy elérje még az éppen induló hidroplánt, mögötte az egzotikus diktátor csahosai, nem babra megy tehát játék.

Hol volt, hol nem, talán 93 nyarára esett, hogy az X-Legged Sally nevű belga dzsesszpunk zenekar fellépett Sopronban. Nem sokkal azelőtt New Yorkban, a Knitting Factoryben jártak, és rögtön szárnyra is kapott a hír, hogy a koncertjükbe John Zorn is beszállt.

Minden könnyűzenész hanyatlásának kezdete, ha túl komolyan veszi magát, és azt gondolja, hogy amit alkotott, maradandó - a legkevesebb, hogy dzsesszzenészek felveszik a standardok közé a szerzeményeit, de még az sem elképzelhetetlen, hogy a Berlini Filharmonikusok adják majd elő műveit. Stingnél ez a folyamat már akkor elkezdődött, amikor otthagyta a szépemlékű Police-t.

A történelmi folyóirat szerkesztősége a lapban az elmúlt tíz évben megjelent Ormos Mária-tanulmányokból válogatott össze egy különszámnyit, így tisztelegve a 80 éves professzor (és szerkesztőbizottsági tag) előtt. Noha a pálya hosszához képest elsőre szűknek tűnhet az évtizednyi keresztmetszet, az írások teljes áttekintést adnak egy igen termékeny tudományos életútról.

Ha az elektronikus zenében értelmezhető a csodagyerek fogalma, akkor Jimmy Edgar az első, akire bízvást ráhúzható. Még nem volt húszéves, amikor már két albuma is megjelent - mondjuk az is jellemző, hogy az egyik Kristuit Salu vs Morris Nightingale, a másik pedig Michaux álnév alatt.

Néhány éve újfent megszokottnak számít, ha egy független amerikai gitárbanda szándékosan ócska hangzással bünteti a hallgatóját, s ez sokban a No Age-nek köszönhető. A Los Angeles-i noise-rock duó tüntetően igénytelen megszólalású lemezei (úgy a korai felvételeket kompiláló Weirdo Rippers, mint az első soralbum, a Nouns) roppant tetszést arattak az effélére fogékonyak, s kivált a kritika körében, ilyenformán pedig Randy Randall és Dean Spunt színtérépítésben is jeleskedő zenekara hamarost a "csináld magad!" szellemiségben fogant Smell kollektíva, illetőleg a legfrissebb garázsmozgalom zászlóvivője lett.

Hét évvel a BBC és a jó nevű Scott fivérek, Tony és Ridley cégének nagy sikerű életrajzi filmje után itt a folytatás; ezúttal a minőségi sorozatok és dokumentumfilmek egyre ambiciózusabb gyártójaként jeleskedő HBO-val koprodukcióban, s a forgatókönyvet ugyanaz a Hugh Whitemore jegyzi.

A játék tere kisebb, mint a játéktér: a színpadra tett szoba a semmiben lötyög, pedig odabent nagy a zsúfoltság; szép és pusztuló, szépen pusztuló tárgyak sokasága, asztalok, kredenc, székek, szekrény, mosdóállvány és megannyi apróság, a "mély rendetlenség" állapotában. Itt történik minden a Vígszínház Ványa bácsijában - Michael Levine díszlete egyszerre foglalja magába az első felvonás nagy szobáját, aztán egy másikat, a Szerebrjakovét, majd a szalont is, körülötte pedig ott a jókora színpad, látjuk, ahogy jönnek befelé a szereplők. Hátul - és olykor elöl is - nagy fehér vászon, víz folyik le rajta, amikor esik.

Bizonnyal nem volt korának legnagyobb színésze, rendezőként sem igen lehetett az övé a virtuális elsőség, s alighanem akadt nálánál áldásosabb munkálkodású színházi vezető is a huszadik század hazai színháztörténetében. A száz esztendeje született Major Tamás emléke, mi több, jelenléte ma mégis sokkalta elevenebb, mint számtalan néhai pályatársáé - Gellért Endrétől Tímár Józsefig, Németh Antaltól Somlay Artúrig. Tehetsége, úgy lehet, nemcsak színházművészeti univerzalitása révén vált lenyűgözően maradandóvá, s tegyük mindjárt hozzá, Major nem is csupán pártos elkötelezettségének és kiváló politikai érzékének köszönhetően hagyhatta ránk örökül tartós emlékezetét. Ez az oly sokak által elemzett, zseniális komédiásként és cinikus udvaroncként, elmélyült művészként és gátlástalan ripacsként egyaránt - és egyként joggal - azonosított színházi ember ugyanis jószerint mindenkor azonos volt a korral, amelyben élt és alkotott, s még aggastyánként is oly tévedhetetlenül ismerte fel az aktuális korszellemet, hogy utolsó választásai, tanácsai és tétjei mondhatni mindmáig fényesen igazolják működését, szerepének váltig progresszív jellegét.

Az új Spiró-regény időtartama bő fél év: a forradalom kitörésétől 1957. május elsejének estéjéig követhetjük nyomon "hősünk", Fátray Gyula életét, kórházi tartózkodását a forradalom napjaiban, visszatérését középszerű életébe és nyomasztó családja körébe, egy ellene kezdeményezett koncepciós eljárás kiépülésének első lépéseit, majd az "eljárás" váratlan félbeszakadását, hogy egy nehéz nap éjszakáján búcsút vegyünk tőle.

Valami olyat mond a Balin rendelő kétfogú gyógyító ember - kezében Julia Roberts finom erezetű kacsójával -, hogy Julia, pontosabban az írónő, akit Julia játszik, jobban tenné, ha megkeresné a boldogságot, és Julia, pontosabban az írónő, akit Julia játszik, ennek szenteli az elkövetkező 130 percet. Keresi.

A finn apától és észt anyától született írónő harmadik regénye eredetileg színműnek készült, ami magyarul is megjelent a Mai finn drámák című kötetben. A Finnországban néhány évvel ezelőtt díjakat nyert és a bestsellerlisták élére került regényváltozatot Magyarországon eddig szokatlan marketingkampánnyal vezette be a kiadó: a Facebookon keresett hozzá előolvasókat. Oksanen egy interjúban elmondta, hogy a cím az erőszak áldozatául esett nők kényszerű fürdésére utal - persze nyilvánvalóan nem csak erre.

A "dylanológusok" szerint bálványuk 1966-os motorbalesete után nemcsak biológiai, de szellemi (zenei?) értelemben is újjászületett. Marc Almonddal mindez "kifordítva" történt: 2004 őszén, 47 évesen taknyolt életveszélyesen, nem is ő vezette a motort.