Zene

Péntek este a Millenárison, a kortárs flamand kultúrát népszerűsítő Futurspektiv sorozat keretében fellépett a Zita Swoon nevű antwerpeni zenekar. A flamandok tudnak valamit a kulturális menedzselésről, a Zita Swoont például kinevezték kulturális nagykövetüknek, ami ellen nehéz lehet tiltakozni másfél millió frank kíséretében.

Fesztiválról valójában szó sincs: a Magyar Kultúra Alapítvány ürességtől kongó székházában még a villany sincs felkapcsolva, az egyik padon eldobott banánhéj rohad a karikatúrák mellett, néhány rajz gyűrött papíron van kiállítva (harmaduk egyébként derékmagasságnál is lejjebb), sőt az egyik hiányzik is a falról, csak egy cédula jelöli a helyet. Az idei kiállítás címe: Benne vagyunk! Öt éve az Európai Unióban - a bántóan közhelyes téma volt az ára a Külügyminisztérium jelentős anyagi támogatásának, amit azóta nyilván meg is bántak: a rajzok többsége ugyanis EU-ellenes.

Nagyon nagy közhely, de tribute-zenekart, vagyis olyan csapatot, amelynek kizárólag egy-egy külföldi híresség dalaiból áll a repertoárja, csakis kétféleképpen lehet csinálni: vagy kínosan, vagy zseniálisan. A Beatallica előtt fellépő magyar Metallica-feldolgozászenekar, az Alcoholica az első verzióra hozott kiváló példát, amikor hosszúra nyúlt fellépése keretében szétesően és pontatlanul játszotta az amerikai brigád klasszikus dalait.

című színdarabját egy "jó tanuló" írta: a háromfelvonásos családi darabba belepakolta nemcsak az amerikai drámai hagyomány majd' összes előzményét, de egy rakás konfliktust is. A Vígszínházban Eszenyi Enikő kissé eltúlzott, klasszikushoz vagy remekműhöz illő lélegzettel állt neki a színrevitelnek; Árvai György lenyűgözően lepukkant, egyszersmind grandiózusan valósághű háromszintes amerikai házat rakott a színpadra, ahol az utolsó kispárnáig igazi kellékek segítik a színészi játékot és a nézői belefeledkezést.

című amerikai-német koprodukció magasra teszi a mércét; azon pályán vág neki, ahol Sodoma és Gomorra hősei játszanak. Ahol Noé története is megy, vagy éppenséggel Orpheusz és Eurüdiké mítosza. Azaz pusztulunk, mert bűnösök vagyunk, illetve mi menthető, ha jön az özönvíz, vagy mi történik, ha alászállunk a poklokra, és visszahozzuk azt, akivel élhető az élet...

Miként az a Futurspektiv fesztivál kapcsán megerősítést nyert, a legnépszerűbb ételek listáját a spagetti és a pizza vezeti Flandriában. Filmünk szerint nemcsak az olasz tészták teremnek e nekik oly szokatlan klímán, de újabban a romkom is szép hajtásokat hoz Flandriában. Lestrapált családanya bevásárlókocsit tol a szupermarketben, arcán úgy ül a világfájdalom, hogy díjat lehetne nyerni vele a Filmszemlén.

Minimum a Vadkacsa és a Hamlet óta tudjuk, hogy az elhallgatósdi az északi családokban az együttélés elhagyhatatlan része. Ellenben a helyi filmkészítés nem nagyon szoktatott ahhoz, hogy egy rendező onnan startoljon, hogy a pingpong hasonlít a jin-jangra... Jens Jonsson mégis veszi magának a bátorságot, hogy e vékony alapra barkácsoljon egy hatásvadász Káin-Ábel-sztorit.

A kicsi jönni akar, de persze csak kolonc a nagy nyakán - testvérek közt alapeset az ilyen, és innen indul a lengyel Jan Wagner kisfilmje is, pontosabban a szexújságtól. Az elemlámpa (tüntetően kelet-európai gyártmány) titkolt fényénél izgalmas lapozgatásra készül a gyerekjátékokból kinőtt kamasz, de az öccse (hozzá képest hátulgombolós kisember) megzavarja az egyszemélyes légyottot.

Szexről beszélni a legkönynyebb - vethetjük oda könnyedén; ez elhamarkodott beszéd lesz akkor is, ha maradunk a közmondásos alapesetnél: alig felserdült fiúk a kocsmában, épp az első italélményeket gyűjtögetve. Dehogy könynyű, ha más nem, alkoholos síkosító biztosan kell hozzá.

Amennyiben magától értetődőnek, egyszersmind kőbe vésettnek tekintjük, hogy a mozgóképes regényadaptációk szinte kizárólagos formája a játékfilm, nem tehetünk másként a versekkel sem, nincs okunk csodálkozni, amikor animációs, rajzos kiszerelésben látjuk őket viszont. Kedvencem Péterffy Zsófia Faludy-feldolgozása, a Kalózok szeretője 2002-ből. (Nem csak az enyém, a velencei Mostra zsűrije is így volt vele.) Péterffy a német expresszionisták vastag pemzlijével kente vászonra a maga versét...

Szeretjük, persze hogy szeretjük, de ez az idei különösen kedves nekünk, hiszen - mint ahogy viszszatérő szokásuk - ezt az alkalmat is valami "speciális tematika köré" kanyarították: 1969 negyvenedik évfordulóját ünneplik. Hát, igen, a Magyar Narancs volt még evvel így. Mármint az ünnepléssel, konkrétan tizenöt esztendeje, egy forró nyári szám több mint tízoldalas mellékletével köszöntötte a 25. "évfordulót"... Nagy lelkek, ha találkoznak, ugye. Nos, nevezett kiterjedésű lelkek, úgy emlékszem, már a kezdetek legkezdetén találkoztak. Végtére is körülbelül egyidősek vagyunk, a Narancs 1989-ben, a Mediawave 1991-ben indult - de nem azért tegeződünk, mert mi vagyunk a kicsit idősebb. Hanem azért, mert kábé ugyanaz az eresztés vagyunk, egyívásúak. Akiket a rendszerváltás (igénye) lökött ki a placcra.

A híres színész(-rendező) nem autót játszik (a címbeli muzeális autócsoda magát alakítja), de úgy morog, mint egy kilőni kész, mérges gépjármű. Walt Kowalski egy máig harcoló koreai veterán, akinek, nyilván valamilyen adminisztrációs hiba folytán, nem jutott hely a kitömött amerikai harcosokat őrző hadtörténeti múzeumban. Pedig ott lenne a helye, vagy egy hazafias bélyegsorozaton, netán - ahogy azt az ingóságaira hajtó örökösjelöltek is támogatnák - az idősek otthonában.

A film alapjául szolgáló regény szerzője, Francois Bégaudeu maga is tanárember; a saját nebulói közt szerzett tapasztalataiból írta könyvét. Műve adaptálására Cantet tán a mű "tényregény" volta miatt egy afféle kvázi-dokumentumfilmes nyelvet keresett: magával Bégaudeu-val és egy párizsi középiskola kiválasztott diákjaival játszatja el a könyvet. Nem használ forgatókönyvet, ám követi a történet vonalát. A helyszín lehetne bármelyik párizsi külvárosi gimnázium osztályterme, ahol épp nyelvtanóra van.

Nem tudom, tisztában van-e vele Ana Torfs, hogy olyan helyen állította ki Anatomy című, 2006-os videoinstallációját, ahol semmiféle befogadói közegre nem számíthat. A Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht kettős politikai gyilkosságának történetét újrajátszó mű általános drámai tartalma bárkit fölkavarhat Magyarországon, ahol, mint az utóbbi években kiderült, van fogékonyság a kocsmai késelések vétlen áldozataival szembeni - akár hisztérikus - szolidaritásra. Az igazságtalanság köznapi dimenziója megmozgatja a köznapi erkölcsöt. Az is igaz, hogy az installáció általános nyelvhasználatra törekszik, anonim szereplőkkel (lovas vadász, tengerészfőhadnagy, titkárnő és így tovább), csak az 1919. május 8. és 14. közötti főtárgyalás jegyzőkönyvének szövegét használja föl, és nem foglalkozik a gyilkosok valódi kilétét föltáró későbbi fejleményekkel. A szerzőt a per színházi abszurditása ragadta meg, ez irányította arra, hogy sterilen abszurd drámajátékot rendezzen a történetből, amelynek a politikai dimenzióit sebészi bonckéssel preparálja függetlenné.