Nem tudom, tisztában van-e vele Ana Torfs, hogy olyan helyen állította ki Anatomy című, 2006-os videoinstallációját, ahol semmiféle befogadói közegre nem számíthat. A Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht kettős politikai gyilkosságának történetét újrajátszó mű általános drámai tartalma bárkit fölkavarhat Magyarországon, ahol, mint az utóbbi években kiderült, van fogékonyság a kocsmai késelések vétlen áldozataival szembeni - akár hisztérikus - szolidaritásra. Az igazságtalanság köznapi dimenziója megmozgatja a köznapi erkölcsöt. Az is igaz, hogy az installáció általános nyelvhasználatra törekszik, anonim szereplőkkel (lovas vadász, tengerészfőhadnagy, titkárnő és így tovább), csak az 1919. május 8. és 14. közötti főtárgyalás jegyzőkönyvének szövegét használja föl, és nem foglalkozik a gyilkosok valódi kilétét föltáró későbbi fejleményekkel. A szerzőt a per színházi abszurditása ragadta meg, ez irányította arra, hogy sterilen abszurd drámajátékot rendezzen a történetből, amelynek a politikai dimenzióit sebészi bonckéssel preparálja függetlenné.
Ennek ellenére a műnek erőteljes alapvonása, hogy épp a német szociáldemokrácia két fontos személyiségét hozza jelenkori kontextusba, amely kontextus felől nézve a gyilkosság brutális módja és az emberi természet kimeríthetetlen aljassága másodlagos. Minden más esetben természetesen nem az. De itt, az Ernst Múzeumban, Magyarországon Ana Torfs installációja és kutatómunkája azt a nem kívánt célt éri el, hogy láthatóvá teszi a magyar művészeti (és társadalmi) színtér periferikus jellegét. Ez a következmény a magyar kurátoroknak abból a speciális helyzetéből fakad, hogy miközben be akarják vezetni az erős társadalmi beágyazottságú, progresszív kortárs művészetet, számolniuk kell a lokális tér sajátosságával, amely korántsem analóg a nemzetközivel. Ana Torfs még csak nem is az aktivista irányt képviseli, munkája poetikus, világos struktúrájú, kissé Simon Starlingra emlékezető, mégis nehéz dolga van. A kortárs művészet szervezői ugyanis folyamatosan nincsenek összhangban a kortárs művészet potenciális közönségével. A kurátorok (más korokban művészettörténészek, kiállításrendezők) igyekeznek importálni a haladó irányt, ami mindig nehézségekbe ütközött Magyarországon, noha "csak" formalista-esztétikai okai voltak, most viszont nemegyszer politikai művészetet kell bemutatniuk a politikailag teljesen öntudattalan, infantilizált, neurotikus közönségnek. Ennek a művészetnek (amelynek én híve vagyok) a befogadására - állítom - sok esetben még a kurátorok sem képesek, nemhogy a fölkészületlen, tájékozatlan nagyközönség. A helyzetet az sem képes orvosolni, hogy a szakmai tömegek számára rendszeres, nyitott előadásokat, szemináriumokat szervez a kortárs osztrák, cseh, magyar és szlovák képzőművészeti kezdeményezéseknek közös platformot nyújtó Tranzit.org, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület és az ACAX (Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Iroda), mert a struktúrák mechanikus utánzása legfeljebb az illúziókeltésre elegendő. Elég nagy problémája ez a magyar művészeti életnek, amit most azért hozok szóba, mert az Anatomy különösen élesen vágja el Magyarországot a kortárs nyugati kultúrától, élesebben, mint sok más, provokatívabb munka például a Trafóban, mivel ebben az esetben a cezúra oka nem annyira kulturális, mint társadalmi jellegű.
A kulcsfogalom a kiállítás alcímében megjelenő emlékezés lehet. Magyarországon a társadalmi emlékezet működését mindmáig meghatározza a Kádár-korszak múltfeledtető stratégiája, ami kiegészül a kortárs magyar társadalomnak a szovjet típusú rendszerekkel szembeni - érthető - averziójával, amely viszont nem disztingvál. Az 1919-ben meggyilkolt marxista, Lenin legkorábbi bírálójának számító Rosa Luxemburg életművének nemcsak azért nincs helye Magyarországon, mert nincs szociáldemokrácia, amely életben tartaná, hanem azért sem, mert a Liebknecht feleségéhez írt leveleit a börtönből, antimilitarista, valamint a bolsevik egypártrendszert támadó írásait épp az előző rendszerben jelentették meg. Életművére így abszurd módon rávetül a Kádár-korszak árnyéka. Ezt elég nehéz lehet megérteni Berlinből, ahol, mióta Luxemburg megalapította, töretlenül megjelenik a Die Rote Fahne, még mindig létezik az SPD, és sorra jelennek meg a kritikai feldolgozások (ezek nem mellesleg angol nyelvterületen is), amelyeket az újbaloldali kritika és művészetelmélet is használ. Az Ernst Múzeumban ehhez képest légüres térbe került az Anatomy.
A kiállításból atipikus módon kiemeltem ezt az egy művet, amellyel a kortárs magyar közeg kontextuális szindrómáit igyekeztem vázolni. Vannak azonban "akadálymentes" munkák, mint például Sven Augustijnen filmjei, a Johan (2001) és a Francois (2003) két afáziás betegről, akiknek hihetetlen erőfeszítést okoz nyelv és fogalom társítása. David Claerbout filmszerű fotósorozata a lakótelepen játszó család három generációjáról (Egy pillanat boldog metszetei, 2007) lassú tempójával auratikus módon vonja be a nézőt ugyanazon pillanat különböző szekvenciáiba. Calerbout Bordeaux Piece című filmjének eredeti, teljes hossza több mint 13 óra, és a teljes idő alatt ugyanazt az irritálóan melodramatikus jelenetet játsszák újra a szereplők. Szerencsére van rövidített változat, bár a hófehér modernista épületet bármeddig tudnám nézni.
A Futurspektiv fesztivál keretében megnyílt kiállítás május 31-ig tekinthető meg az Ernst Múzeumban.
