A perzsa Hafez (a "Titokmesélő") szerelemről, mámorról, borról szerzett költeménye nyilvánvalóan "finomabb" megközelítést igényelt. Ám csak Péterffyéhez fogható az az érzékenység, amivel a brit David Anderson megtalálta a Titokmesélő lírájának képi formáját. Anderson az írásból indul ki, a kalligráfiából, a sorok, a szavak alakulnak feneketlen mélységű tóvá, hullámok cirógatta víztükörré (máshol szökkenő szarvassá), kifejezvén így nemcsak a tartalmat, de a versi létet. Anderson ugyanis általános érvényű közlést tesz minden líra létezéséről, sorsáról és üzenetéről, amikor a vízre írja a maga versét (ami persze aztán is megmarad Hafeznek).
De a kiválasztás is számít, hisz a Titokmesélőnél bizonyára közelebb is találhattunk volna olyat, aki a kellő érzékenységgel nyilatkozik a mondott - s a költőket oly sűrűn foglalkoztató - szentháromságban. De Andersont az idegen, a távoli és mégis ismerős jelek érdekelték, a költők idegensége, a szerelem távolisága: a rejtőzködők nyelve - mely címet viselő filmmű egy kétségtelen gyöngyszem, e fesztivál alig sem hivalkodó éke.
*****
