Minimum a Vadkacsa és a Hamlet óta tudjuk, hogy az elhallgatósdi az északi családokban az együttélés elhagyhatatlan része. Ellenben a helyi filmkészítés nem nagyon szoktatott ahhoz, hogy egy rendező onnan startoljon, hogy a pingpong hasonlít a jin-jangra... Jens Jonsson mégis veszi magának a bátorságot, hogy e vékony alapra barkácsoljon egy hatásvadász Káin-Ábel-sztorit. S mert vette, kénytelenek vagyunk hozzá igazítani az elvárásainkat is; tehát minimum annak kéne kiderülnie, hogy mitől király az amúgy tök lúzer hős. Van két fiútestvér, néha összecsapnak az iskolai pingpongasztal fölött, míg a többiek sanszra várva, félig letolt bugyiban ácsorognak, mint szégyenlős szűzlány a sarokban. Családi háttér közben hozza az északi kötelezőt: a fater alkesz, anyánk véletlenül félrelépett a kisváros egyetlen üzletileg menő - sportbolttulajdonos -, bár az ágyban valószínűleg szökőévben egyszer kiéhezettségből elsülő genomjával. A kósza ondósejtekkel viszont az az ugyancsak túl ismerős baj, hogy úgy megfogannak, mint száz családi idillből irányzott közül egy sem - így persze 13 év után kiderül, hogy az édestestvérek féltestvérek. Micsoda dráma, hull a hó és ömlik a testvéri utálat meg a szülői bénázás; az idősebb azt hiszi, eltette láb alól a fiatalabbat, s vezeklésként öngyilkolná is magát megfele a méteres hótorlaszok közti kietlen tájon. Jó, hogy vannak hegyi mentők (s reméljük, hogy Győrben is van kirendeltségük). A fiatalabb fiú mégsem hal meg, inkább beint fuck yout az idősebbnek, az meg visszaint lendületből és... mit gondolnak, ki van még evvel így?
**
