Miként az a Futurspektiv fesztivál kapcsán megerősítést nyert, a legnépszerűbb ételek listáját a spagetti és a pizza vezeti Flandriában. Filmünk szerint nemcsak az olasz tészták teremnek e nekik oly szokatlan klímán, de újabban a romkom is szép hajtásokat hoz Flandriában. Lestrapált családanya bevásárlókocsit tol a szupermarketben, arcán úgy ül a világfájdalom, hogy díjat lehetne nyerni vele a Filmszemlén. Olyan arc ez, amit kelet-európai reflexeink kapásból a vesztesekhez sorolnának, az első filmes Christophe Van Rompaey azonban a nehezebb ellenállást választja, és a romantikus komédia, illetve a szupermarket parkolója felé veszi az irányt. Három gyermeket nevelő, negyvenes hősnőnk, akit nemrég cserélt le a férje egy húszassal fiatalabb ka-rosszériára, rosszkedvében beletolat egy Itália-imádó (íme, a spagettiszál!) kamionosba, és mire a károk felméretnek, már zsánerben is vagyunk. Öröm nézni, ahogy Van Rompaey átjátssza magát a műfaji térfélre, melyet realista limonádénak éppúgy nevezhetünk, mint angolos szocromkomnak. Lám, a genti kispolgárok is tudnak olyat, mint Julia Roberts és Hugh Grant, és tán éppen ez a vonzerejük, hogy romantikus kötelezettségeik dacára a megtévesztésig hasonlítanak a földi halandókhoz. Nem nyernek álomutazást, és nem száll ki hozzájuk a tévé; mindenki marad a Moszkváról elnevezett genti külvárosban, a régi, kis költségvetésű életminőségben. Egy fórjuk mégiscsak van az igazából itt lakókkal szemben: hőseink mind egy szálig a romkomvédelem alatt állnak, ami hivatalból nem engedi, hogy a dolgok túl rosszra forduljanak.
****
