Van mibe, csak gyõzzük követni: a nagycsalád bõséges mintavétel az emberi nyomorúságból és gyarlóságból. Van benne gyógyszerfüggõ anya, alkoholista és öngyilkos apa, változatos módokon szerencsétlen gyerekek, pedofília, hûtlenség, betegség, hazugság, titok és leleplezés. És sok jól játszható szerep.
Ami a sztori bonyolítását illeti, a hosszas elõadás fokozatosan feljavul; kinek-kinek módja nyílik egy-egy monológban felvillantani a saját baját. Letts jól megtanulta a dramaturgiát, és jól bánik a színészekkel is. Eszenyi nemkülönben: sorra helyzetbe hozza a színpadon Börcsök Enikõt, Hegyi Barbarát és Láng Annamáriát, a három Weston lányt, összes csatolmányaikkal együtt: Gyabronka Józseftõl Reviczky Gáboron át Hegedûs D. Gézáig. A centrumban Pap Vera áll, aki az anya szerepében a lankadatlan életerõt, az önpusztításban és családja szekálásában megmutatkozó fáradhatatlanságot a gyógyszerfüggés elé helyezi - ettõl kétségtelenül érdekesebb és gazdagabb is.
A megannyi sors és csapás között ki-ki megtalálhatja, ami õt a legjobban érdekli. Engem például az, hogy vajon a legkisebb lány, aki az unokatestvérével lobban szerelemre, és szenvtelenül közli, hogy gyereke úgysem lehet, mert "kipakolták", vajon miért esik kétségbe, amikor megtudja, hogy az unokatestvér valójában féltestvér. Hát nem mindegy?
Vígszínház, március 18.
***
