Zene

Breakbeat, downtempo, indusztriál és a többi: a Sziget elektronikus kínálatából a Narancs puttyogásügyi szakértője mazsoláz.

Ausztrália ugyan kimaradt és Ázsiát is csak egyetlen csapat képviseli, de a másik három földrészt illetően éppoly színes a kínálat, mint mindig.

Ennek is össze kellett jönnie egyszer: augusztus 11-én, szombaton a Szigeten az indusztriális rock történetének legnépszerűbb zenekara, az amerikai Nine Inch Nails zárja a Nagyszínpad programját. Alant pályakép és némi esélylatolgatás következik.

Mi, a Narancs gitárzenére kiképzett hadfiai éveken át ahhoz voltunk hozzászokva, hogy a Sziget közeledtével takaros panaszkórusba rendeződjünk ezeken az oldalakon, ám szívünk most könnyű, sőt vidám, hisz' ebben az évben kétségkívül nekünk, vagyis a gitárfrontnak áll a zászló.

Nyolc kis kritika

2007 nyarán megolvadhatott Julie Driscoll - utóbb: Julie Tippetts - magyar rajongóinak a szíve. Előbb Encore című, 1977-es, Brian Augerrel közös albuma jött ki CD-n, majd ő maga is befutott. Sárváron, a Nádasdy-kastély dísztermében, a Bartók Fesztivál keretében lépett fel a zongorista Keith Tippett-tel, a férjével.

Ahogy a cím is mutatja, a koncert összességében hibátlan volt. Le vagyok nyűgözve. A Stones előtt, amikor még a szintén angol Charlatans együttes dübörgése hallatszott a stadionból, ötszáz forintért vettem két félliteres ásványvizet, majd kettőt léptem, és a kezembe nyomtak egyet ingyen, akkor eldöntöttem, hogy a részt vevő megfigyelés módszerét fogom alkalmazni, mint Malinowski a Trobriand-szigeteken.

Amikor Baksa-Soós János a Kex együttes élén a Budai Ifjúsági Parkban hétről hétre elénekelte a Hej, tulipán, tulipán kezdetű virágének dallamára a Tiszta szívvel című verset, és ott tartott, hogy "hogyha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg", akkor újra és újra megtörtént valami. Mondhatnám egyszerűen katarzisnak is, de pontosabb, ha részletezem.

Lehetséges, hogy Ivo Dimcsev színházi parafenomén fogja kivezetni a szöveghez és lélektani ábrázoláshoz tapadt ósdi színházat abból a kátyúból, amelyben nemcsak hogy leledzik, hanem - úgy tűnik - elégedetten tapicskol? Mondjuk a Zsámbékon bemutatott Médeia című előadás erre, mármint a kivezetésre tett kísérletet. A végeredmény: a színház marad, ahol volt, tapicskol tovább...

A huszadik századon végigszáguldó izmusok hatására a művészek (és a velük szimbiózisban élő kritikusok, művészettörténészek, "megmondóemberek") az eredetiség- és újdonságértékkel rendelkező stiláris tartományok hajszolása közben sorra eltemették a korábbi stílusokat, a mindent elsöprő avantgárdot, majd magát a művészetet is, hogy aztán újra hódoljanak a lerombolt építmények sírjai felett kibújó hajtások előtt.

Nyolc kis kritika

Oké, annak is megvan a fílingje, ahogy együtt üvöltöm Mick Jaggerrel az I'm Free-t Csiribpuszta és Cikola között, amikor a naplementében elsötétülnek Zichyújfalu óriási zöld silói: "I'm free to do what I want any old time." De élőben mégiscsak más.

Lapunk megjelenésének másnapján Budapesten ad koncertet a Rolling Stones. Hogy az idén negyvenöt éves zenekar mire képes a színpadon, ott és akkor kiderül - amit pedig ezen felül a bandáról és Keith Richards viselt dolgairól még tudni érdemes, mind kiolvasható az alábbi interjúból, amit a barázdált arcú gitáros néhány évvel ezelőtt adott az amerikai Rolling Stone magazinnak.

Hm, kétségkívül vonzó cím, magam inkább a Véres kés második részére gyanakodtam, mint Fritz Lang 1945-ös remeklésének (Vörös utca - látták? a hétvégén ment a tévében) parodisztikus továbbgondolására. Az igazság ezzel szemben az, hogy a műfordító emlékezhetett Martin Scorsese korai nekiveselkedésére, az Aljas utcákra, és feltűntek neki bizonyos hasonlóságok, nem is feltétlenül ok nélkül.