Ahogy apám korabeli csibészek tízezrei üvöltik az ákengetnószedizfeksönt, ami akár az Idegen szavak és kifejezések szótárába is bekerülhetne: ang, népr. 1. Olyan életérzés, amikor valamivel nem tudunk betelni; 2. nemzedéki jelszó az 1960-as évek közepéről.
A Rolling Stones tisztában van azzal, hogy a fájlcserélő és más letöltőprogramok korában (1) kimondottan megéri közvetlenül a rajongókhoz vinni a rock'n'rollt, és hogy (2) ez a zene a színpadon szól igazán - ezért 1995 után újra színpadra lép Budapesten. Merthogy van mivel. A 2005-ben megjelent A Bigger Banggel járják a világot már két éve. Ez a lemez az utóbbi két évtized legjelentősebb Stones-hanghordozója, mert bár az 1994-es Voodoo Lounge sem volt erőtlen dobás, az itt hallható számokba talán több spiritusz szorult. Így sem közelíti meg a 60-as évek második, és a 70-es évek első felének csúcspontjait, de a 80-as évtized regressziója után valóban nagy durranásnak hat. Tény, hogy az album Rain Fall Down-típusú megbízható slágerei nem hozzák a címben ígért detonációt, de vannak itt igazi rock'n'roll opusok is, mint például a Rough Justice vagy az Oh No, Not You Again, amelyekkel komoly energetikai időugrást hajtottak végre a plasztikus arcmimikájú antibeatek: sikerült átmenteniük valamit az aranykor hangzásából. De az előző, Bridges To Babilon (1997) című lemezzel összehasonlítva mindenképpen üdvözlendő, hogy végre bekerültek olyan frissebb dalok is az aktuális koncertprogramba, amelyek egyben hitelesítik is a turnét. Látjuk, halljuk, nem csak a múltjukból élnek a bácsik.
A Stones nem csak a zenéjében kemény. Keith Richards tavaly májusban, Fidzsi-szigeteki nyaralása közben a fejére esett egy kókuszpálmáról. Sitty-sutty megműtötték, és folytatta a világ eddigi legnagyobb szabású turnéját, amely idén már a harmadik évébe lépett, és amelynek keretében pénteken a Puskás Ferenc Stadionban is fellépnek. Sőt a Karib-tenger kalózai harmadik részében Jack Sparrow (Johnny Depp) apját alakítja, az öreg Teague kapitányt. A filmet látva megállapítottuk, hogy nem volt nehéz dolga a maszkmesternek, hiszen Richards arca (1) jó ideje úgy néz ki, mintha rendszeresen hullana alá a fidzsi pálmákról, és (2) az idő vasfoga (szex, drogok, rock'n'roll) is mintha csak erre a szerepre edzette volna. Persze a rendszeres és teljes svájci vérátömlesztések sem ártottak a Rolling Stone magazin által (egyesek szerint merő hízelgésből) nemrégiben minden idők 10. legjobb gitárosának választott kalóznak. Igaz, a legutóbbi vércserénél mintha éppen egy hatvanas évei közepén járó rockikon vérét kapta volna meg.
Jagger bácsi sem változott sokat az utóbbi harminc évben, viszont egyre tudatosabban menedzseli a zenekart - na nem egyedül, hiszen a mostani turnét az a Michael Cohl vezényli, aki többek között a U2-t is a legjobb koncertzenekarrá varázsolta. Jagger eddig sem egyik napról a másikra élt, 675 millió dolláros vagyonával a legzsírosabb zenészek közé tartozik, de mindig jól jön egy kis mellékes. Legutóbb a Chase Freedom hitelkártyacégnek adta el az I'm Free-t, miután 1995-ben a Start Me Upot vette meg Bill Gates a Microsoft 95 számára. Ráadásul 2003-ban lovaggá ütötte az angol királynő, amit sok rajongója a mai napig nem tudott neki megbocsátani.
Szóval Mick jó rokkerhez méltón nem bír megmaradni a seggén, mindig csinál valamit, amiről beszélnek az emberek és írnak az újságírók. Van például ez az új a szám, a Sweet Neo Con, amiről azt beszélik, hogy rejtett utalás a neokonzervatív Bushra és "bandájára". Hogy ez mennyire nem rejtett, arra tanúság a refrén: "Azt hiszed, keresztény vagy, szerintem képmutató, azt hiszed, hazafi vagy, szerintem egy kalap szar." Nem valami cizellált, belátom, viszont az sajnálatos, hogy a zene minősége nem megy a szöveg rovására. Jaggerék tavaly felléptek a New York-i Beacon Színházban, ahol egyrészt Martin Scorsese forgatott róluk dokumentumfilmet (Shine A Light), másrészt Bill Clinton ünnepelte 60. születésnapját.
És biztos nem ez lesz a világ legnagyobb Stones-koncertje, de hülye, aki kihagyja. Mindegy ugyanis, hogy másfél millióan látják, mint a Copacabanán, vagy néhány tízezren, nem csak azért érdemes megnézni, mert valószínűleg ez lesz az utolsó koncertjük Budapesten. Nem állatkertbe megyünk, valami kihalásra ítélt faj utolsó példányait bámulni. A kövek még gurulnak tovább, és nem csak a tehetetlenségi erő viszi őket előre. És egészen biztosan fantasztikus lesz óriáskivetítőn látni Keith Richards bütykös ujjait, ahogy az (I Can't Get No) Satisfaction riffjét pengeti.
