A Stones sokadik gyerekkora

Getno

  • Pallag Zoltán
  • 2007. július 19.

Zene

Oké, annak is megvan a fílingje, ahogy együtt üvöltöm Mick Jaggerrel az I'm Free-t Csiribpuszta és Cikola között, amikor a naplementében elsötétülnek Zichyújfalu óriási zöld silói: "I'm free to do what I want any old time." De élőben mégiscsak más.

Ahogy apám korabeli csibészek tízezrei üvöltik az ákengetnószedizfeksönt, ami akár az Idegen szavak és kifejezések szótárába is bekerülhetne: ang, népr. 1. Olyan életérzés, amikor valamivel nem tudunk betelni; 2. nemzedéki jelszó az 1960-as évek közepéről.

A Rolling Stones tisztában van azzal, hogy a fájlcserélő és más letöltőprogramok korában (1) kimondottan megéri közvetlenül a rajongókhoz vinni a rock'n'rollt, és hogy (2) ez a zene a színpadon szól igazán - ezért 1995 után újra színpadra lép Budapesten. Merthogy van mivel. A 2005-ben megjelent A Bigger Banggel járják a világot már két éve. Ez a lemez az utóbbi két évtized legjelentősebb Stones-hanghordozója, mert bár az 1994-es Voodoo Lounge sem volt erőtlen dobás, az itt hallható számokba talán több spiritusz szorult. Így sem közelíti meg a 60-as évek második, és a 70-es évek első felének csúcspontjait, de a 80-as évtized regressziója után valóban nagy durranásnak hat. Tény, hogy az album Rain Fall Down-típusú megbízható slágerei nem hozzák a címben ígért detonációt, de vannak itt igazi rock'n'roll opusok is, mint például a Rough Justice vagy az Oh No, Not You Again, amelyekkel komoly energetikai időugrást hajtottak végre a plasztikus arcmimikájú antibeatek: sikerült átmenteniük valamit az aranykor hangzásából. De az előző, Bridges To Babilon (1997) című lemezzel összehasonlítva mindenképpen üdvözlendő, hogy végre bekerültek olyan frissebb dalok is az aktuális koncertprogramba, amelyek egyben hitelesítik is a turnét. Látjuk, halljuk, nem csak a múltjukból élnek a bácsik.

A Stones nem csak a zenéjében kemény. Keith Richards tavaly májusban, Fidzsi-szigeteki nyaralása közben a fejére esett egy kókuszpálmáról. Sitty-sutty megműtötték, és folytatta a világ eddigi legnagyobb szabású turnéját, amely idén már a harmadik évébe lépett, és amelynek keretében pénteken a Puskás Ferenc Stadionban is fellépnek. Sőt a Karib-tenger kalózai harmadik részében Jack Sparrow (Johnny Depp) apját alakítja, az öreg Teague kapitányt. A filmet látva megállapítottuk, hogy nem volt nehéz dolga a maszkmesternek, hiszen Richards arca (1) jó ideje úgy néz ki, mintha rendszeresen hullana alá a fidzsi pálmákról, és (2) az idő vasfoga (szex, drogok, rock'n'roll) is mintha csak erre a szerepre edzette volna. Persze a rendszeres és teljes svájci vérátömlesztések sem ártottak a Rolling Stone magazin által (egyesek szerint merő hízelgésből) nemrégiben minden idők 10. legjobb gitárosának választott kalóznak. Igaz, a legutóbbi vércserénél mintha éppen egy hatvanas évei közepén járó rockikon vérét kapta volna meg.

Jagger bácsi sem változott sokat az utóbbi harminc évben, viszont egyre tudatosabban menedzseli a zenekart - na nem egyedül, hiszen a mostani turnét az a Michael Cohl vezényli, aki többek között a U2-t is a legjobb koncertzenekarrá varázsolta. Jagger eddig sem egyik napról a másikra élt, 675 millió dolláros vagyonával a legzsírosabb zenészek közé tartozik, de mindig jól jön egy kis mellékes. Legutóbb a Chase Freedom hitelkártyacégnek adta el az I'm Free-t, miután 1995-ben a Start Me Upot vette meg Bill Gates a Microsoft 95 számára. Ráadásul 2003-ban lovaggá ütötte az angol királynő, amit sok rajongója a mai napig nem tudott neki megbocsátani.

Szóval Mick jó rokkerhez méltón nem bír megmaradni a seggén, mindig csinál valamit, amiről beszélnek az emberek és írnak az újságírók. Van például ez az új a szám, a Sweet Neo Con, amiről azt beszélik, hogy rejtett utalás a neokonzervatív Bushra és "bandájára". Hogy ez mennyire nem rejtett, arra tanúság a refrén: "Azt hiszed, keresztény vagy, szerintem képmutató, azt hiszed, hazafi vagy, szerintem egy kalap szar." Nem valami cizellált, belátom, viszont az sajnálatos, hogy a zene minősége nem megy a szöveg rovására. Jaggerék tavaly felléptek a New York-i Beacon Színházban, ahol egyrészt Martin Scorsese forgatott róluk dokumentumfilmet (Shine A Light), másrészt Bill Clinton ünnepelte 60. születésnapját.

És biztos nem ez lesz a világ legnagyobb Stones-koncertje, de hülye, aki kihagyja. Mindegy ugyanis, hogy másfél millióan látják, mint a Copacabanán, vagy néhány tízezren, nem csak azért érdemes megnézni, mert valószínűleg ez lesz az utolsó koncertjük Budapesten. Nem állatkertbe megyünk, valami kihalásra ítélt faj utolsó példányait bámulni. A kövek még gurulnak tovább, és nem csak a tehetetlenségi erő viszi őket előre. És egészen biztosan fantasztikus lesz óriáskivetítőn látni Keith Richards bütykös ujjait, ahogy az (I Can't Get No) Satisfaction riffjét pengeti.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Emlékév

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.