Ahogy a cím is mutatja, a koncert összességében hibátlan volt. Le vagyok nyűgözve. A Stones előtt, amikor még a szintén angol Charlatans együttes dübörgése hallatszott a stadionból, ötszáz forintért vettem két félliteres ásványvizet, majd kettőt léptem, és a kezembe nyomtak egyet ingyen, akkor eldöntöttem, hogy a részt vevő megfigyelés módszerét fogom alkalmazni, mint Malinowski a Trobriand-szigeteken.
Megvallom, az elején nem voltam biztos benne, hogy menni fog. A 20.30-ra ígért kezdés 21.15-re módosult. Ekkor jöttek ki Jaggerék, és kezdtek bele a Start Me Upba, az ötvenezres publikum óriási ovációja mellett. (Már meg lehet nézni a Youtube-on!) Valahol a stadion felső karéjában ácsorogtam, és látva, hogy a dühöngőben a tűzoltók locsolják a rajongókat, arra gondoltam, hogy biztosan van valami köztes megoldás, hogy benne is vagyok a sűrűjében, meg nem is.
De nincs felemás módszer. Sikítottam, mint a fába szorult féreg, amikor Mick Jagger rám mutatott vagy a szomszédomra, de legalábbis felém. Reméltem, hogy az anyós is megérez valamit a hangulatból, amikor felhívtam, és kinyújtottam a telefont a hangszórók felé: "I'm Jumpin' Jack Flash, It's a Gas! Gas! Gas!" Másnap elmondta, hogy lejött neki a fíling, fájt a szíve, hogy nem lehetett ott, de örökké hálás lesz stb., stb. Aztán körülnéztem, nekem is illene a nyakamba kapni a nőt, akivel jöttem. Ha csak két évvel fiatalabb lennék, meg is tettem volna. Részt vevő megfigyelés, részt vevő megfigyelés, mantráztam összeszorított fogakkal. Békésen elővettem farzsebemből a szemüvegtörlőmet, elvégre Rolling Stones-koncerten vagyok. Ünnep van.
Néztem a mestert, hogyan szambázik el a felé hajított zacskók meg flakonok útjából. Mire számítottak ezek? Hogy lesz majd mit mesélni az onokáknak: "Egyszer megdobtam Mick Jaggert. Fantasztikus érzés volt!" De be kellett érniük a zenével és a látvánnyal.
Tudni lehetett, hogy néhány számot a B színpadon adnak majd elő. Kerestem, merre lehet, mígnem a Miss Youra megindult a színpad egy része a tömeget kettéválasztó folyosón az ún. Rákosi-páholy felé. Igazán látványos volt (ráadásul ekkor játszottak a legjobban), még ha abban a néhány percben meg kellett is elégednem a jobb oldali kivetítővel.
Az sem volt semmi, amikor előugrott a háttérből egy Lisa Fischer nevű Grammy-díjas hangtulajdonos. Elnyomta Jaggerrel az I'll Go Crazyt (James Brown számát), de úgy, hogy majdnem akkorára tátottam a szám, mint amekkorára Charlie Watts tudná, ha egyszer kinyitná. Fantasztikus show-t csináltak abban a néhány percben. Lisa szexi volt, Mick perverz, szóval minden a helyén. Frontemberünk a végén megdicsérte a hölgy ruháját, de leszólta a cipőjét, hogy milyen olcsó. Mindezt magyarul. Merthogy készült. A koncert előtt magyar kifejezéseket magolt. Némelyikkel olyannyira meggyűlt a baja, hogy senki nem értette, mit akart mondani, de a "Hello, Madiarország" és a "Szia, Budapeszt" egészen tűrhető volt. Mindenkit levett a lábáról.
Az alaptagok közül Ronnie Wood nem zavart sok vizet, bár becsületesen végiggitározta a két órát, Watts úr abszolút megbízhatóan adta a ritmust, hanem az öreg kalóz, Keith Richards, aki állítása szerint egyszer a kokó mellé szippantott egy keveset apja hamvaiból is (egy ilyen alaknál ki dönti el, hogy mikor viccel?), kissé indiszponáltnak tűnt. Gyanús volt, hogy a megszokott ördögi vigyor helyett angyali mosoly ült ki arcára, amikor lejött hozzánk a színpad szélére, és nagyobb sikítást kapott - de legalább akkorát -, mint Jagger. Két saját számot is elénekelt, de mintha kicsit belezavarodott volna a You Got The Silverbe (csakúgy, mint az elején a Rough Justice-ba), ebbe a takaros, egyszerű bluesba. Mondjuk, hogy ez volt a megengedhető mélypont, amitől kicsit emberibbé válik ez az ördögi produkció. Merthogy Keith után viszszavette a hatalmat Mick, az energiabomba. Belakta a színpad minden négyzetméterét, sprintelt, ugrált, gesztikulált, riszált, ahogy szokott. Ezért (is) szeretjük.
Aztán jöttek végig a nagy slágerek: Honky Tonk Woman, Paint It Black, (I can't Get No) Satisfaction. Közben óriási lángcsóvák csaptak ki a díszletből, hatalmas durranásokkal tűzijáték kezdődött (A Bigger Bang), a tömeg őrjöngött (velem együtt), aztán jött a ráadásszám, a Brown Sugar, és ezzel 23.15-kor vége volt az utolsó Rolling Stones-koncertnek Magyarországon. A jegyét mindenki eltette emlékbe. Én ott voltam!
Az öreg Micknek is megsúghatták, hogy '95-ben már jártak itt, ugyanis nem törődve azzal, hogy nem egyezik a magyar és az angol nyelv artikulációs bázisa, szinte hibátlan kiejtéssel mondta: "még mindig szépek vagytok".
Mit mondjak, ti is.
Puskás Ferenc Stadion, július 20.
