2007 nyarán megolvadhatott Julie Driscoll - utóbb: Julie Tippetts - magyar rajongóinak a szíve. Előbb Encore című, 1977-es, Brian Augerrel közös albuma jött ki CD-n, majd ő maga is befutott. Sárváron, a Nádasdy-kastély dísztermében, a Bartók Fesztivál keretében lépett fel a zongorista Keith Tippett-tel, a férjével.
*
Julie Driscollba 1969-ben szerettem bele, amikor még nem láttam és nem is hallottam. Éppen betöltöttem a tizenhármat, és a Kőfaragó utcai Scampolo-klubba jártam, melynek a tizenhat éves Bontovics Kati volt az énekesnője, aki Aretha Franklin- meg Julie Driscoll-számokat énekelt. Kell ennél több?
Többről én álmodni sem mertem volna, de láss csodát, a csehszlovák Supraphon kiadó hamarosan egy Driscoll-válogatással kedveskedett nekem. Néhány kislemezslágeréből és az első nagylemezéből kaparták össze, s egy kis duma is került rá, hogy immár teljesen képben legyek. Ha megengedik, kissé kibővítve megosztom Önökkel.
Julie Driscoll (1947, London) pályafutása titkárnőként indult - a menedzserlegenda Giorgio Gomelsky jobbján foglalatoskodott a Yardbirds zenekar levelezésével. Gomelsky istállójához tartozott a billentyűs Brian Auger is, előbb a Trinity, majd a Steampacket nevű bandájával. A nagy londoni beat-forgatagban mindkettő többször is átalakult (olyan szereplőket forgatva, mint John McLaughlin és Rod Stewart), aztán 1967-ben Auger újraszervezte a Trinityt, egyrészt új szerelmére, a Hammond B3 orgonára, másfelől meg a Gomelsky bátorítására néhány kislemezzel (és a Steampacketben) már bizonyított Julie Driscoll énekével. Julie Driscoll, Brian Auger & The Trinity - ez lett a nevük, és ezt feltétlenül tessenek megjegyezni, mert minden idők egyik legnagyszerűbb zenekara született meg.
Két kislemez, két fantasztikus feldolgozás - Bob Dylantől a This Wheel's On Fire és Aretha Franklintől a Save Me - után 1968-ban Open címmel jelent meg az első albumuk, s még ugyanabban az évben egy harmadik kislemezzel is villantottak, Road To Cairo címmel. Arra a bizonyos Supraphon-korongra (Julie Driscoll, Brian Auger & The Trinity) volt hát miből válogatni, nem lehetett mellényúlni. Nem kell ezt ragozni, csodáról van szó. A pop és a soul, a pszichedelikus és a progresszív rock, a vokális táncdalok és az instrumentális dzsessz ilyen könnyed természetességgel nem fonódott össze korábban, sőt nem fonódott egyáltalán, egyszóval maga volt a döbbenetes élmény. Amire csak Driscoll és Auger bírt rátenni egy lapáttal: a következő évben napvilágot látó (dupla) Streetnoise albummal. Azon aztán ugyancsak volt pár feldolgozás, mely überelte az eredetijét - például Richie Havenstől az Indian Rope Man, a Hairből a Flesh Failures vagy (vessenek meg) a Doorstól a Light My Fire -, amiként akadt néhány rendkívüli szám Driscoll szerzői jogán is: a '68-as prágai forradalmat elsirató Czechoslovakia és az A Word About Colour című ragyogás ilyen. (1968 júniusában, két hónappal a "tavasz" után és két hónappal az invázió előtt Julie a pozsonyi dalfesztiválon szerepelt, innen eredt csehszlovákiai fogékonysága, és vélhetően innen eredt a Supraphon-licenc is.) Ám mire a Streetnoise megjelent, a zenekar már nem létezett: amerikai turnéjuk során Driscoll besokallt, összecsomagolt és hazatért. (Ne kérdezzék, nem tudom, hogy miért.)
Egyszer még nekifutottak Augerrel: a most újra kiadott Encore a régi ízek bűvöletében készült. Auger ugyan többet szintizik a kelleténél, de a Nina Simone/Animals-féle Don't Let Me Be Misunderstood a fénykort idézi töretlenül. Ennyire futotta: ezzel a lemezzel még tartoztak az örökkévalóságnak - minden további nélkül.
Hiszen a továbbiakat Driscoll már elrendezte magában: hozzáment Tippetthez, felvette a nevét, belemerült a dzsesszbe és az experimentális éneklésbe, s néhány diszkrétebben visszhangzó lemezt is megjelentetett. Sunset Glow (1974), Sweet & S'Ours (1978), Shadow Puppeteer (1999), Couple In Spirit (1987 és 1996) - ez utóbbiakat az urával. S ezzel lényegében Sárvárra érkeztünk.
*
Krasznahorkai László barátommal - kit egykor végzetesen megérintett a This Wheel's On Fire - szövetkeztem erre a tripre. Sejthetik. Két zárkózott pasas, megrögzött kinemmozduló, ahogy nekivág rajongani, amerre a madár se, legfeljebb egy-egy sógor fogat tömetni jár.
Fél nyolckor egyetlen meghitt pár várakozott a Nádasdy-kastély árnyas udvarán, a Tippett házaspár. Most kéne szólni, gondoltuk, hogy meneküljenek, míg nem késő, mert az nagyon durva lesz, ha kiderül, hogy a nézőtéren is kettenÉ Egyáltalán, ki tud erről a koncertrőlÉ?
És akkor egyszer csak, lám, tódulni kezdett a közönség, nyolcvanan vagy százan is, még pótszékeket is bevetettek, ahogy kell. Nincs mese, jöhetett a SpiritÉ
Julie hangja egy kicsit megváltozott, de azért az övé volt, és a zongora önfeledt improvizációiból is kitűnni tetszett egy-egy vonzó kis kapaszkodó, egy-egy gospelmotívum. Amúgy tíz-húsz perces kötetlen darabokat hallattak, az égiekre hagyatkozva, de hiába a nyilvánvaló átszellemültség, ettől nekem nem sikerült boldogabbnak éreznem magam. Tudom, a hippik közt Julie már a hatvanas években is "szemet szúrt" az egészséges táplálkozás és a meditáció iránti elragadtatásával, bizonyára ez az ő útja, de mit tehetek: ez a sárvári ezoterikus szeánsz engem nagyjából annyira szippantott be, mintha az Édesvíz Kiadó termékbemutatójára tévedtem volna. Hiába, én leragadtam. Hagyjuk a magas művészetet másra.
És mégis, amikor hazafelé húztam, kimondottan elégedetten vert a szívem. Mert bármiképp is, negyven év múltán nekem Julie Driscoll énekelt. Aki, mondom, maga volt a csoda. És akibe már akkor beleszerettem, amikor még nem láttam és nem is hallottam.
Sárvár, július 16.
