The Chemical Brothers
Tom (Rowlands) és Ed (Simons), mint az jól ismert, rohadtul nem ma kezdte a szakmát. Mi több, már annak is tizenhárom éve, hogy saját önálló estet kaptak a Heavenly kiadó klubjában: ez lett a Heavenly Sunday Social, ahol a két elkövető fejenként 50 fontért szórakoztatta a piától és egyszerűbb szintetikus drogoktól (popperek - magyarul rush) megvadult közönséget. A legenda szerint még vendéglista sem akadt, így azután Paul Weller és Noel Gallagher is engedelmesen leszurkolta azt a nyomorult három fontot, hogy végignézhesse, amint a t. publikum fejest ugrik egymás közé a hangfalak tetejéről, miközben kiélezett verseny zajlik lemezlovasok és laikus partizók között a legrészegebb klubber címéért. Előbb-utóbb már ezren akartak bejutni egy százötven fős partihelyre, s korántsem a joviális botrányok miatt: élmény volt nézni az akkor még Dust Brothersnek hívott (persze nem vér szerinti) tesók produkcióját, ahogy a tökéletesen értelmezett freestyle-filozófia jegyében Beatlest kevernek Primal Screammel, erre jön valami hiphop, majd félórányi elmebeteg savazás. Ekkor már saját maguk is gyártottak számokat, remixeket, 95-től Chemical Brothers név alatt, amelyek pontosan erre a receptre épültek: egybesütni a szállós gitárzenéket a savas hangzással, s megküldeni mindezt felgyorsított hiphop (magyarul: breakbeat) ritmusokkal vagy egy kis 4/4-es lüktetéssel - ezt csinálják máig is, legfeljebb az összetevők arányai változnak időről időre. Első két lemezükkel (Exit Planet Dust, 1995, Dig Your Own Hole, 1997) iskolát teremtettek, még Fatboy Slim is tőlük tanulta, merre és hová - mire megannyi epigon nyúlta a testvérek, sőt még N. Cook amúgy pofonegyszerű ötleteit is, a big beat meg túl népszerű s ezért kevésbé trendi lett, léptek is tovább a house felé (pl. Surrender, rajta a Hey Boy Hey Girl, no és az Out Of Control). Majd a mostani évtized közepén irány ismét a teljes eklektika felé (Push The Button), s a kreatív szinten maradást mutatja az idén nyáron megjelent We Are The Night című albumuk is (ezen már, mily tipikus, például a Klaxonsszal kollaborálnak egy szám erejéig). Meglehet, a Testvérek már sohasem lesznek az az elszánt pionyír formáció, mint amik voltak a kilencvenes évek első kétharmadában - de hát az úttörés a dühös húszasok dolga, a hatodik album után pedig már keveset kérdez az ember, pláne, hogy egyik sem kamu. Élőben (merthogy nagyszínpados a Ch. Brothers vagy mi) pedig kivételes ellenpéldaként képesek elszórakoztatni egy több tízezres (stadionnyi) tömeget is, amihez egyaránt hozzájárul a nem mindennapi vizuális élmény, a hangorgia, no és a gyakorta feltűnő, neves vendégvokalisták aktív jelenléte. (Nagyszínpad, augusztus 9., 21.30)
Laurent Garnier
Egy francia, akire az angolok is büszkék, és joggal, aki egyszerre műfajtörténeti legenda és máig aktív producer, dj és a szó legszorosabb értelmében vett zenekészítő. A Laurent gyermek pályafutásának kezdeti szakasza szinte a mítoszok homályába vész: Garnier papa a londoni francia nagykövetségen dolgozik, mellette a fia néha a királynőt, néha Lady Dianát kísérgeti, s szabadidejében (járhatunk vagy 1988 körül) a manchesteri Hacienda klubban pakolgatja a legfrissebb amcsi house- és technolemezeket - amivel egyszerre inspirálja a brit elektronikus zenei szcénát meg azon gitárzenekarokat (pl. Happy Mondays és a teljes Madchester-szcéna), akik éppen az ő hatására döntik el, hogy eztán gépi ritmusokat kevernek a gitárgrúvok alá. Garnier alighanem a kilencvenes években éli alkotói fénykorát: ekkor (1996-ban) jelenik meg például korszakalkotó szettje Laboratoire Mixes cím alatt, amelyben bemutatja, hogyan kell keverni a deep house-t detroiti technóval, felülütni mindezt kemény savazással, s helyenként csillapítani némi jazzeléssel. A technóban persze nem feltétlenül az albumok a mérföldkövek, de a 97-es 30 vagy az ezredfordulóra elkészült Unreasonable Behaviour tökéletes számok sorozatát tartalmazzák. Az előbbiről a Crispy Bacont, utóbbiról a Sound Of The Big Babou-t ajánlanánk - lehetőleg jól eltalált videóikkal együtt -, hogy lássuk, mi fán is terem a valóban intelligens, elegáns elektronika. S Garnier már akkor sem élt volna hiába, ha "csak" az F Communication kiadót csinálja meg, pedig alkotott ő szorgalmasan tovább: utolsó albuma (a minimalisztikus és néhány hangsúlyos kivételtől eltekintve meglepően downtempo The Cloud Making Machine) éppen két éve jött ki - de közreműködött a Kings Of Techno című retrospektív mix és kompiláció összeválogatásában illetve megkeverésében is: ezen azután keresztmetszetszerűen látszik a gyökerektől a hajtásokig az egész történet. Ráadásul ő sem szokott csalódást okozni élőben - a hírek szerint ezúttal egy komplett zenekart hoz magával, hogy ne unatkozzon oly nagyon a Nagyszínpadon. (Nagyszínpad, augusztus 10., 18.00)
Booka Shade
A látszólag rejtélyes név két frankfurti illetőségű német elektropionírt rejt: Walter Merziger és Arno Kammermaier sem éppen most kezdett a kütyük programszerű nyaggatásába: állítólag már a boldog/boldogtalan emlékű nyolcvanas években is kísérletezgettek a zenekészítéssel, jelentős angol kollégáik, az Underworld mintájára, de annyi biztos, hogy a kilencvenesekben már számtalan álnév alatt gyártottak többnyire trance-szerű, alkalmanként decens sikereket arató lemezeket - a Booka Shade is csupán egy volt a sok álnév közül. A kétezres évek elektro-revivalja és a német minimal/tech szcéna diadalmenete egyszerre kínált számukra páratlan lehetőséget a kibontakozásra, no és inspirációt a szorgalmas alkotáshoz. Mindenekelőtt kollégáikkal és alkotótársaikkal, a M.A.N.D.Y. duóval, valamint Dj T-vel létrehozták még 2002-ben a Get Physical kiadót, hogy milyen eredménnyel, ahhoz elég meghallgatni az idén nyáron megjelent 5 Years Of Get Physical (Get Physical/Neon Music, 2007) című dupla válogatást - kétségtelenül egyike a legszórakoztatóbb és legtanulságosabb kortárs elektronikus zenei válogatásoknak. Természetesen ott figyelnek a Booka Shade-klasszikusok (Mandarine Girl, Body Language, Vertigo) kreatív remixei, meg a Get Physical-team szinte himnikus Laurie Anderson-remixe (Oh Superman), no és az elektrotrubadúr Chelonis R. Jones szintúgy általuk megzenésített dalai, mellettük pedig Jona, az Elekrochemie trió, Williams vagy az Einzelkind szintúgy nem lebecsülendő, minimalista alapvetései. Készítettek (hát hogyne készítettek volna) két albumot is, mind a Memento, mind a tavalyi Movements jelentős sikert aratott (utóbbi megint csak jelentős elektronikus zenei slágergyűjtemény, rajta néhány fent említetten kívül a Darko, az In White Rooms, vagy a Night Falls). A remekül összerakott (és sokak által újrakevert) saját számok és a jól sikerült remixek (dolgoztak ők Depeche Mode- és The Knife-féle nyersanyagból is) megtették a hatásukat: jelenleg a két német a legnépszerűbbek közé tartozik a lemezlovas kollégák körében - ők pedig a Movement turnéjának keretében élőben mutatják majd be a viszonylag új album anyagát. (Nokia Party Aréna, augusztus 12., 22.00)
Dj Hell
Ha létezik a kortárs elektronikus tánczenének élő klasszikusa, akkor Helmut Josef Geier kétségtelenül az - az idén negyvenöt éves lemezlovas állítólag 1978-tól pakol lemezeket, igaz, a nagyközönség inkább csak a kilencvenes évek elején ismerte meg a nevét, leginkább a 92-es My Definition Of House Music című klasszikusa nyomán. Hell sokáig külön utakon járt a mainstreamhez képest, hogy idővel azután utolérje a világ. Mérhetetlenül sokat tett a nyolcvanas évek elektro/elektropop hangzásának rehabilitációjáért: ő és kollégái már akkor elindították az electroclash-forradalmat, mikor még nem is így hívta a világ. Mindebben segítségére volt a Münchenben alapított International DJ Gigolo Records nevű kiadója, mely az elektronikus tánczenei világ egyik legtermékenyebb műhelye, már eddig is több száz kiadvány boldog gazdája. S aki szerény keresztmetszetet szeretne kapni a címke sokrétű kiadói politikájából, annak bízvást ajánlhatjuk a Gigolo Compilation nevű kiadványsorozatot, mely már két éve is a nyolcadik résznél tart, most meg a fene tudja, hol (megnéztem: hát persze, a tizediknél). Egyszerűen szinte végtelen azon jelentős előadók száma, akik publikáltak Hellnél (is), vagy éppen ő indította el őket a tisztes karrier útján, például azzal, hogy rendszeresen játszotta a számaikat: Tiefschwarz, Fischerspooner, David Carretta, T. Fixmer, Play Paul, Kiko, Boys Noise, Mihai Popoviciu, Huntemann, Savas Pascalidis. Az ő zenei sokféleségük pedig ismét csak kiváló kiindulópont egy jó lemezlovas számára.
Márpedig Hell az idők folyamán a félisten dj-k sorába emelkedett, elegáns klubokban és magánrendezvényeken éppúgy játszik, mint elektronikus megafesztiválokon - elektro, house, minimalizmus és acidőrület keverednek szettjeiben, alighanem érdemes lesz őt is befülelni. (Nokia Party Aréna, augusztus 13., 22.00)
És mégÉ
S ezzel még nem végeztünk, elvégre élőben lép majd fel a Szigeten a francia Cassius duó (alias Philip Zdar és Boom Bass) is, akik még MC Solaarral kezdték a pályát, hogy azután Le Funk Mob néven folytassák, s a sok vetés után végül klasszikus csengésű nevükön arassanak. Legutóbbi lemezük, a 15 Again éppen tavaly jelent meg, rajta a sok tekintetben a Clash által inspirált Toop Toop című, amúgy sokak által remixált klasszikussal: most majd ezt fogják élőben is prezentálni nálunk (Wan2 Színpad, augusztus 10., 23.00). Az elektronikus zenének is vannak népszerű, nagyszínpadon is sikeres produkciói, mint a már sokszor és sikerrel vendégszerepelt Faithless (Nagyszínpad, 12-én, 21.30), melynek fellépése nyilván most is megtölti a nevezett színpad előtti teret. S vannak titkos, örök reménységei és úttörői, mint az idei Szigeten is mutatkozó Skinny Puppy (Hammerworld Színpad, 10-én, 21.30), vagy éppen a Nitzer Ebb (Nagyszínpad, 8-án, 16.30). A Skinny Puppy duó (cEvin Key és Nivek Ogre - polgári neveikkel nem fárasztanánk a tisztelt olvasót) nagyjából a 84-es Remission EP óta bombázza a publikumot a maga elektro/indusztriál kísérleteivel, általában csekély engedményt téve a csábító popularitásnak. Egy ideig mintha eltűntek volna, 12 éven át nem is koncerteztek, most meg már rövid időn belül másodszor jönnek hozzánk. Van új album is, mostanában Mark Walkkal (ex-Ministry, Pigface, Ruby stb.) készítik zenéiket, s valószínűleg idén sem érdektelen, amit csinálnak. A Nitzer Ebb más tészta - ők már akkor is népszerű tánczenekarnak számítottak, mikor éppen csak indult a rave-hullám, s a Join In The Chant tiszta pszichomotoros agressziója most is megmozgatja a táncolni vágyókat. Hiába hagyták abba a kilencvenes évek közepén, már csak azért is újra kellett kezdeniük, mivel annyi techno- és house-producer emlegette áhítattal nevüket. Egy jól sikerült Terence Fixmer-remix (nyersanyag a tornászos videóval is halhatatlanná tett Let Your Body Learn) nyomán azután összebarátkozott a francia elektrozseni és Doug McCarthy énekes, amit közös turné és lemez követett, s ezek után csak idő kérdése volt, mikor kerül a képbe Bon Harris, a másik alapító tag. Tavaly kijött egy retrospektív kompiláció (Body Of Work) meg egy kiváló remixalbum (Body Rework), rajta - Fixmeren kívül - a Black Strobe, a Szigeten szintúgy ígéretes élő produkcióval jelentkező Motor, vagy éppen Robag Wruhme remixeivel. Most pedig élőben is viszontláthatjuk őket egy remélhetőleg emlékezetes koncerten.
S persze ennyivel sincs még vége: a Nokia Party Arénában a fentieken túl lehet majd taposni breakbeatre, amint a tegnapelőtt királyai (Plump Dj's - 9-én, 22.00) tekernek, lesz persze Timo Maas (8-án, 22.00), aki nálunk mindig nagy sikert arat, hallhatunk majd japán prog. house-t Satoshi Tomiie-től (12-én, 22.00), eljön Dave Clark (11-én, 22.00), a technoisten, Goldie (10-én, 22.00), az aranyfogú örök jungle-harcos, a módfelett népszerű és sikeres Sharam (14-én, 22.00) a Deep Dishből, egyszóval aligha fogunk unatkozni, legyen bármelyikük is a szívünk/fülünk csücske.
