Harry Potter és a Fõnix Rendje Megrendezni a Potter-sorozat újabb epizódját elsõre kétségtelenül méltatlan megpróbáltatásnak, a zsákfutás minõsített esetének tetszhet. Holott a sötéten csillogó varázslóvilág fantasztikus lehetõség: minden adott, hogy valaki méltó módon leróhassa tiszteletét a mozitörténet egyik legnagyszerûbb találmánya, a gótikus horror elõtt. Pénz és paripa dögivel, s hozzá mindaz, ami a könyvlapokon van: várkastély a ködben, taláros boszorkányok, csuklyás halálfalók és a kígyónyelvet beszélõ kopasz rémkirály - Mario Bava alighanem fél karját adta volna egy ilyen lehetõségért.
A Fõnix Rendje elsõ perceiben még úgy tûnik, hogy az új kûr rendezõje, David Yates nem hagyja ki a ziccert: a halálszagú dementortámadás már-már a Potter-adaptációk sorából kiemelkedõ Azkabani fogoly látványorgiájának szintjét hozza; a kamera- és a színkezelés kifinomult, a szörnyetegek csodásan borzalmasak. Ezzel azonban véget is ér az izgalom, a következõ fantáziadúsabb jelenetre majd' két órát kell várni. Addig Yates csak hadar és hadar, hogy a szavát is alig érteni. Persze van abban valami tiszteletre méltó bátorság, hogy emberünk e vérbeli töltelékepizód dinamizálása céljából a jeleneteket az érthetõség határáig kurtítja, de megvan az ára is: a feszültség elpárolog, a hangulatfestõ erõ kifogy. A csúcspontnak szánt nagy záróattak sem kellõen felépített.
A gyerekszereplõk inkább bájosak, mint jók, az éltes brit színmûvészek (Alan Rickman, Gary Oldman és társaik) a végtelenségig profik, egyszóval a fentieken túl a Roxfort környékén minden a régi.
- greff -
Forgalmazza az InterCom
** és fél
Jhumpa Lahiri: Beceneve Gogol A legkülönfélébb nagydíjakkal, "az év könyve" címekkel ellátott hölgy regénye jellegzetesen poszt-posztkolonialista termék, mely tud az amerikai olvasói elvárásokról is: fordulatos, de azért könnyen átlátható cselekmény, nagy, de nem túlzottan égbekiáltó érzemények, filmre könnyen adaptálható párbeszédek, ízléses szex, fûszeres egzotikum, mely persze nem lépheti túl az érthetõség, azaz a befogadhatatlan és átélhetetlen, ergo az író számára sikertelenséget hozó idegenség határát. Némi, ugyancsak könynyen emészthetõ filozófia, ezúttal az identitás kérdésköre. A bengáli szokások szerint mindenkinek legalább két neve van, egy "bece", mely a szûkebb-tágabb családban forog és egy hivatalos, mely az okmányirodákban készül. Ez a tradíció illetve a felrúgása okoz sokféle bonyodalmat a regényben, melynek Amerikában született bengáli fõhõse a Gogol "becenevet" kapja, ám valahogy mégis ez válik hivatalossá is, mígnem õ megtagadja, és felveszi a Nikhil nevet (hogy ez vészesen hasonlít a nihil szóra, az megint az írónõ konyhakész szimbólumalkotó receptúrájához tartozik). Különféle ügyesen megírt szerelmi-családi tüsténkedések után a mi kis Nikhilistánk a regény végére elfogadja Gogol nevét. Az identifikáció megtörtént, egy ember felismerte sorsát, mely a magány: pár könnycseppet azért dörgöljünk el szemünk sarkában.
Könnyû ecsettel felrakott közhelyek, simaszájú nyelv (Rákócza Richárd fordítása), felszínes, de csak olykor szappanoperás szituációk, erõs miliõrajz. Szóval: sok díjat nyert regény. Holnapra persze elfelejtjük.
- bánza -
Illia & Co. Kiadó, 2007, 257 oldal, 2790 Ft
***
Living Colour Ez csak félreértés lehet - kétszeres Grammy-díjas amerikai zenekar, amely egy mûfaj, a "funk metal" megszületésénél bábáskodott, 100 forintért bizonyít a színpadon. Legjobb esetben is ócska hakni lesz, gondoltam, ha nem éppen valami azonos nevû névtelen trágya. Reméltem, hogy nem lesz igazam. Mert az lehet, hogy a Living Colour másodvonalban maradt, hatását tekintve mégis korszakos banda, megkérdõjelezhetetlenül.
Kicsivel a kiírt kezdés után felállt a négytagú társaság a színpadra, és az elsõ taktusoktól kezdve érezni lehetett: ez itt nem hakni lesz. De még csak nem is szokványos koncert. Vernon Reid gitáros percrõl percre bizonyított - nem volt olyan kompozíció, ahol ne követelt volna egész perceket magának gitárszólóival. Mikor Reid istenigazából nekiállt húrokat nyúzni Lisztet megszégyenítõ tempóban és vehemenciával, fogtuk a hajunkat, nehogy elszálljon. És nem õ volt az egyetlen, aki száztíz százalékon pörgött a koncert végéig. Glover - kicsit lefogyva - kellõ intenzitással használta ki a színpad minden csücskét, teli torokból énekelve, bömbölve, hörögve a szövegeket, Doug Wimbish õserdei ragadozó módjára csapdosta bõgõjét, Will Calhoun pedig alkalmanként ugyancsak percekre ragadta magához a szót. Egyszer majdnem negyedórán keresztül csak a dobot lehetett hallani (a zenekar többi tagja valamiért levonult a nézõk elõl), de szemmel láthatóan ez sem zavart senkit.
Másfél óra masszív pörgés néhány visszafogottabb szakasszal, elevenen, imprókkal tarkítva, ahol csak lehet; kevés ismert darabot hagytak ki, de azokba is belekaptak kicsit. Ráadásnak természetesen elhangzott a Cult Of Personality, majd kicsit sztáros hangulatban (mi lejátszottuk, amit akartunk) levonultak a színpadról. Az egyetlen zavaró faktor csak a közönség lehetett. A Zöld Pardon közönségétõl senki sem várja, hogy széttépje a színpadot, de hogy egy Living Colour zenéjére még egy pici mozgás se legyen elöl, na, az azért már komolyan szégyen.
H. A.
Zöld Pardon, július 8.
*****
Salvador Nem volt még olyan rég Spielberg Münchenje, hogy ne emlékeznénk jól a sápadt, fakó 70-es évekbeli színekre, az éles fényárnyékokra, vagyis a kiábrándultság retróartisztikumára. Manuel Huerga filmje ugyanezt a receptet vette elõ, hogy bemutassa Salvador Puig Antich valamilyen formában igaz történetét. A középosztálybeli fiatalember a késõi Franco-években csatlakozott a katalán szélsõbaloldalhoz, közelebbrõl az anarchista MIL (Ibériai Szabadságmozgalom) katonai szárnyához. Bankrablásokat követnek el: a történet interpretációja kétségkívül nem eszmetörténeti kérdésekre helyezi a hangsúlyt. Egy közérzeti filmet látunk divatos, hosszú hajú, néhol szakállas, jóképû fiatalokkal, akik bizonyára csinálhatnának valami egészen mást is, de nem, õk beülnek a Fiat 124-esükbe, és lõnek, menekülnek. Trapézgatyás akciómozi, elhangzik benne minden kultikus cím és dal a Diploma elõtt-tõl Leonard Cohen Suzanne-jáig. A vérszegény történetet - másfél órán át - sikerül elhúzni odáig, hogy Salvadort halálra ítéljék. A kegyelemért folytatott elkeseredett harcot pedig lassan felváltja a halálbüntetés elleni propaganda: itt érzelgõsségbe csapunk, s a jó ízlés szent nevében még a garrote nevû kivégzõeszköz mûködésével is megismerkedhetünk.
Ugyanakkor lett volna mirõl beszélni: a Franco-évek megítélése még mindig nem egyértelmû Spanyolországban, az anarchisták harcáról sem tudunk túl sokat, az egyik börtönõr teljesen hiteltelen nevelõdési történetével pedig aligha vagyunk kisegítve; mindezzel együtt a katalán anarchisták a film bojkottjára szólítottak fel - lehet, hogy tudnak valamit?
- dercsényi -
Forgalmazza a Best Hollywood
**
Szív-Cirkusz Varieté Alig három nappal azután, hogy a Dzsesztetés címû katonás produkcióban az A38-on Rezes Judit aprólékosan kidolgozott, frenetikus (angol-magyar halandzsa nyelvû) énekszámot adott elõ döbbenetes mozgásokkal és mimikával - világszám volt ez, na -, ismét õt néztem, amint közel két órán át állt csaknem mozdulatlanul, és egyetlen másodpercre sem esett ki a nem-tudom-pontosan-micsoda szerepébõl, pedig körülötte egyre csak történtek a dolgok. Ugyanezen idõ nagy részét a Dzsesztetésben ugyancsak remek zenefenomén, Keresztes Tamás helyben végigfutotta, kék inge csatakosra ázott, de õ nem lankadt, nem torpant, futott...
Közben pergett a varietémûsor, hátul spinning-edzés zajlott, egy edzõ kommandírozta a sok egyforma lányt, akik becsületesen tekerték a kerék nélküli biciklit, és még inni is egyszerre ittak, egyforma kulacsukból. De volt olyan is, hogy egy néni barátságos otthonkában, karosszékben ülve elénekelte a Villa Negrát, nem nagyon jól egyébként, de egy ifjú hölgy a Blue Velvetet sem nagyon jól énekelte, és volt balettozó kicsilány, meg kungfus kisfiú, Rajkai Zoltán bûvészkedett kicsit. Idõnként bejött két lány strandcuccban, nem tudom, mi lehetett a szerepük - két színésznõ, szerep nélkül: nehéz lehetett, mit mondjak. Egy-egy számot át kellett volna emelni a TÁP-osok varietémûsorába (Minden-Rossz, ez volt a címe), hátha a helyére kerül, ha van neki helye.
Pedig be volt dobva apai-anyai, nagy szívlapáttal összelapátolva, még Bozsik Yvette is táncolt Vati Tamással, nekik nem jutott a tapsból a szám után, pedig sok érdektelenségnek igen; és David Yengibarjannak sem jutott, mert senki sem vette észre, hogy egy világszám ült le a lépcsõre az õ tangóharmonikájával, ezért aztán csak én néztem szomorúan az õ szomorú arcát, és már ketten voltunk...
A produkciót amúgy Kari Györgyi és Can Togay jegyzi, a látványt Ágh Márton, a jelmezeket Benedek Mari tervezte. Frizurát élõben, a színpadon Zsidró Tamás készített.
- ki -
A38 hajó, június 22.
nincs csillag
Vive La Fete: Vive Les Remixes A Vive La Fete duót, akkor még szólóprojektként, 1997-ben hozta tetõ alá Danny Mommens, a dEUS basszusgitárosa. Hamarosan csatlakozott hozzá az elbûvölõen vad elektropunk királylány, Els Pynoo, s már a vokalista sem hiányzott a csapatból. A duó zenéjében sikerrel eresztette össze a kortárs elektronika léha vonalát és a nyolcvanas évek sötét elektropopját, a legfontosabb szempont, hogy a végtermék kellõen szexi és jól táncolható legyen - ezt pedig remekül alapozza meg a gitárokkal is bolondított szikár elektrós/4-es ritmika, meg Pynoo kisasszony hol szende, hol vadóc vokálja. Idén már az ötödik sorlemezük jön ki, emitt viszont elõbb még a jó fél éve megjelent remix/kompilációs albumukat szeretnénk méltatni. Mindenekelõtt azért, mert tartalmazza a közelmúlt legjelentõsebb VLF-slágereit - itt van mindjárt a klasszikus Trans-X-klasszikus remekül sikerült feldolgozása, jelen esetben Vivre Sur Video címen, s hasonlóképpen fellelhetjük itt a Tokyo és Attaque Reprise címû pár éves new wave/elektrodiszkó alapvetéseket is. A duó látnivalóan szereti reciklálni életmûvét - ennek részeként kapunk néhány újabb keletû remixet is ajándékba: van itt Tommie Sunshine-féle robot-elektrótól kezdve Sierra Sam-féle hibátlan minimálig minden, a szakszerû felhasználásban nyilván nem is lesz hiány. Az albumzáró Child In Time pedig az, amit idõsb felhasználók már sejtenek: a Deep Purple epikus/heroikus alapvetésének élõ elektro/punk verziója, csekélység, tíz percben.
- minek -
Surprise/Deep Distribution, 2006
*****
Robert Plant és a Strange Sensations Miután a tavalyi Szigeten - jelen szerzõt is beleértve - övé volt a közönség, megtakaríthattuk az ilyenkor szokásos aggodalmakat: az egykori Led Zeppelin énekesétõl megbízható és friss produkcióra lehetett számítani. A Zep maradéka, õ és Jimmy Page évekkel korábban lépett fel Budapesten, és úgy rémlik, hogy elfogadható színvonalon bár, de ezért mégis afféle nosztalgiakoncert volt az, olyan "na, ez is megvolt, ki lehet pipálni", bár csalódásmentes érzést hagyott. Az 1968-ban az egykori Yardbirdsbõl kinõtt zenekar az elsõ generációs, professzionalizálódó rock hanyatlása, irányzatokra bomlása idején lett naggyá, a keményvonalas gitárzene egyfajta õsforrásává. Ezzel akár le is zárulhatott volna egy dicsõséges történet.
De nem zárult le, mert pár éve Robert Plant rámozdult az arab és a nyugat-afrikai zenére, a mali bluesra, és a Strange Sensationnel most egyre jobban összeáll egy sajátos keverék, amiben boldog házasságban él ez a zenei világ az egykori Zeppelin-dalokkal. Szakításra nincs lehetõsége a nagy loboncú, immár 59 éves énekesnek: a közönsége képtelen lemondani a Whole Lotta Love-ról. Másrészt viszont a frigy jelentõs elõmozdítójaként ott van a zenekarban a - kiváló - gitáros, Justin Adams, aki már régebb óta a keleti és déli végek felõl kerülgeti a világzene tájékát.
A tavalyi koncert mintha világzenésebb lett volna a mostaninál, amely viszont erõs és üdítõ Zep-felütéssel indult, remek hangzással ráadásul. Szó sem volt azonban nosztalgiázásról, a Siren, a Black Dog, a 7+7 mind átesett egy erõteljes vérátömlesztésen. A koncert közepén egy lassú blokk kellõ pihenõt adott az énekesnek, aki - nem kevésbé a zenekar - aztán teljes erõbedobással nyomta végig a hátralévõ idõt az említett elvárt, s így kötelezõ slágerig, a hozzá hasonlóan többségében erõsen strukturált arcú közönség megigézett örömére. Még a haját állandó lobogásban tartó, mosolyra ingerlõ szélgép idétlenségét is könynyû volt megbocsátani.
- kyt -
PetõÞ Csarnok, július 10.
*****
Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó A képregény-adaptáció sikeres mûfaj, noha csak a Holló bírt filmként is kultuszt teremteni. Ám tudott, hogy az ismert történetekkel nem lehet nagyot bukni, így mindennek legyártották a moziváltozatát és pár folytatását, lásd Batmanek, Supermanek vagy akár Fantasztikus Négyesek.
Az Ezüst Utazó története teljesen szokványos, viszont fantasztikusan unalmas: szupererõvel bíró emberek megmentik a világot, de közben az õ életük sem fenékig tejfel, õk is veszekednek, ráadásul Mr. Fantastic és a Láthatatlan nõ még mindig nem tudtak összeházasodni. Ezalatt folyamatosan változik, hogy ki is akarja leginkább elpusztítani a világot, végül egy ûrszörny nyer, valami hatalmas, porból és gázból álló pióca. Persze visszatér Dr. Doom, az elõzõ részben már jócskán megöltnek hitt, szintén szupererõs gonosz, meg a világpusztítónak vélt, ám vajszívû Ezüst Utazó, aki egy idõ után sajnos korrodálódni kezd.
A szereplõk a régiek: egyszerûek, és nem terhelik túl a nézõt kettõnél több arckifejezéssel. Mintha az írók belefáradtak volna az egészbe. Az elõzõ film gördülékeny humora után most kifejezetten fárasztó a kényszeres igyekezet, hogy valami vicceset préseljenek ki magukból. Mintha régebbi filmekhez nyúltak volna vissza pár poénért (megjelenik Stan Lee, a képregény alkotója is - az ilyesmi már szinte hagyomány a Marvel-filmeknél).
A látvány is gázos és poros, mint a pióca, a túlerõltetett számítógépes megoldások rajzfilmszerûvé teszik az egészet.
Ez már tényleg csak arról szól, hogy "húzzunk le még egy bõrt".
Horváth Klaudia
Az InterCom bemutatója
**
