A huszadik századon végigszáguldó izmusok hatására a művészek (és a velük szimbiózisban élő kritikusok, művészettörténészek, "megmondóemberek") az eredetiség- és újdonságértékkel rendelkező stiláris tartományok hajszolása közben sorra eltemették a korábbi stílusokat, a mindent elsöprő avantgárdot, majd magát a művészetet is, hogy aztán újra hódoljanak a lerombolt építmények sírjai felett kibújó hajtások előtt. Az értékként tételezett eredetiség korában (melyet az intézményesült zsenikultusz, a sajátkezűség és az egyedi alkotói ötlet áhítatos tisztelete jellemez) a kortárs alkotók motívumkincse és képi világa mégis a sokszorosítás termékein (képeslapokon, fotókon, filmeken, számítógépes animációkon) alapul, de tény, hogy mindez korábban sem volt másként. Az európai kultúra klasszikus formája "másolatkultúra"; a tradicionális műfajokban mozgó alkotók a művészet valóságát, azaz az évszázadok óta egymásra rakódó műalkotásokban (ábrázolási és megformálási lehetőségekben) felbukkanó mintákat, hagyományokat követik.
Kósa János szakmáját komolyan vevő, tradicionális festő, aki - akárcsak a leginvenciózusabb "kopisták", mint Tiziano, El Greco vagy Cézanne - saját korának és művészeteszményének megfelelően értelmezi újra a korábbi festészeti stílusok jellegzetes képi világát és eszközeit.
A másolattípusok sorából - plágium, replika, kontamináció, pasticcio, átirat, imitáció, parafrázis vagy a bevallott kisajátítás - Kósa kezdetben az újrafestést választotta; mintegy újrateremtett klasszikus remekműveket, köztük Picasso La vie (1903) című festményét. A székesfehérvári kiállításon is sokszor megidéződik Picasso (aki egyébként kései Velázquez-parafrázisaival maga is megágyazott a posztmodern reminiszcencia-művészetnek), felbukkannak Greco megnyúlt alakjai, és felismerhetőek a klasszicista és a romantikus festészetből ismert tájak, kompozíciós sémák is, amelyekbe korábban Kósa science-fiction elemeket, félig robot, félig ember lényeket, laptopon ügyködő hackereket, cyborgokat vegyített. E süvítően hideg világ akadémikus tisztaságában megbújó humor tör felszínre a 2004-ben készített Zichy-sorozatán, amelyben átírja és saját képére formálja Zichy Mihálynak Az ember tragédiájához készült rézkarcait. A kicsiny képeken felbukkan egy Cézanne stílusát tanulmányozó robot, de láthatjuk, amint egy futószalagról tahiti bálványok sora potyog le a földre (Gauguin bánata). A poénos jelenetek mellett Kósát komolyabb kérdések is foglalkoztatják, amelyek a festészet létjogosultságára és az alkotó szerepére kérdeznek rá. Az akasztófán himbálódzó kötél alatt és festőállvány előtt álldogáló, orrát befogó művész vagy a guillotine árnyékában mechanikusan ügyködő alkotó (Festőgép "Gerhard Richter" üzemmódban) mind egyfajta, a klasszikus festőművészet és a technikai fejlődés problémáit tisztán látó festő rejtett ábrázolásának tűnik. Bár Kósa mint tudósító vagy krónikás minden képén jelen van, a nézők tekintete elől elfedi arcát (A művész Berzsenyi-álarcban földgömböt vizsgál, miközben neje kutyamaszkban térdel egy bársonydrapéria előtt; A művész lányával Balatonedericsen, Jávor Péter vendégeként, a borospince bejáratánál Márai Sándor fényképét tartja saját arca elé, 2005). A teremtésben meglévő alkotó és leképző jelleget pedig olyan ábrázoló-pandanok képviselik, mint a firkálgató kisfiú, a műszaki rajzolás közben ábrázolt édesanya vagy a falra grafitit fújó fiatalemberek és műtermi vázlatokat felskiccelő hölgyek.
A kiállításon látható néhány korábbi festmény is, de e művek klasszikus képi toposzokból építkező letisztultsága, a jövőből érkező android lények és a múltba forduló képterek harmóniája és egyben vibráló ellentéte a művész újabb művein már nehezen fedezhető fel. A reneszánsz perspektíva versus futurisztikus historizmus kényes egyensúlya felbomlik, a mágneses tér-idő zavar hatására egyszerre láthatóvá válik az idő linearitásának hármas aspektusa: egyazon térben érzékelhető múlt, jelen és jövő. Kósa már nemcsak a kommersz kultúra tárgyi elemeit (Skála-szatyor és laposelem) emeli be műveibe, hanem személyes történelmének tárgyi és képi emlékeit is. A hatvanas-hetvenes évek retrofeelingjét erősítő gyermekjátékok (a Ki nevet a végén? társasjáték táblája, Mazsola bábuja, a Java építőjáték kék műanyag elemei, zománcfestékes autópálya és fémből készült, lendkerekes űrautó) mellett feltűnő szocialista rekvizitumok (jelmondatok, jövőbe mutató emlékművek, kockaházak, úttörők) és késő Kádár-kori életérzés-morzsák (neonfények, zászlók, feldíszített tornatermek) tűnnek fel. Hiába a kedves pótkocsis trolibusz, hiába az ironikus méret- és léptékváltások, ha mindez egy kissé szeszélyes és inkoherens stíluskavalkáddá, túlburjánzó, barokkos posztmodernné változik. Köbüki időkibővítő készüléke a Mézga család időutazását könnyítette meg - lehet, hogy Kósa csapongó asszociációi is egy belső utazás lenyomatai. Jó neki. De jó-e ez nekünk?
Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum Országzászló téri épülete. Nyitva augusztus 20-ig, hétfő kivételével 14 és 18 óra között.
