Hangkorbácsolás (Nine Inch Nails)

Ennek is össze kellett jönnie egyszer: augusztus 11-én, szombaton a Szigeten az indusztriális rock történetének legnépszerűbb zenekara, az amerikai Nine Inch Nails zárja a Nagyszínpad programját. Alant pályakép és némi esélylatolgatás következik.

A 80-as évek alkonyán, amikor a Nine Inch Nails pályára állt, immár számos jele volt annak, hogy a következő évtized egyik meghatározó tendenciája az elektronikus és a gitárzene (újabb és újabb mutációkat világra segítő) szimbiózisa lesz. A zenekar első lemeze, a Pretty Hate Machine 1989-ben jelent meg, s akkorra már jó néhányan szereztek nevet maguknak a gépi zaj gitárosításával (vagy fordítva), legyen elég most csak a Skinny Puppy vagy a Ministry nevét megemlíteni, sőt ebben az évben már a Depeche Mode is előállt legelső gitárvezérelte slágerével, a Personal Jesusszel. Az 1965-ben született, korábban vérbeli szintipop bandákban (az Exotic Birds nevűtől fennmaradt rövid koncertfelvétel megtalálható a YouTube-on!) próbálkozó Trent Reznor első lemezével erre a jól kitaposott ösvényre kanyarodott rá. Lemezének jelentős sikeréért tehát korántsem az originalitás, sokkal inkább a számok kvalitása szavatolt: nem véletlen, hogy az olyan darkpopszámok, mint a Terrible Lie, a Down In It vagy a Sin a mai napig gyakorta részét képezik a NIN koncertrepertoárjának, nem beszélve a lemeznyitó Head Like A Hole-ról, a zenekar leggömbölyűbb slágeréről (nyakunk rá, hogy ezzel zárnak majd a Szigeten is). A lemez maradéktalan élvezetét ugyanakkor erősen megnehezíti, hogy megszólalása sajnálatosan szorosan tapad a korabeli, itt-ott elviselhetetlenül bazári szintipopsoundhoz (ékes példa rá a Sanctified egészen rémesen pattogó basszusa), ami már akkoriban is zavarhatta Reznort, hiszen a lemezt a 90-es évek nyitányán egy komplett rockzenekar felállásával, erősen áthangszerelve vitte színpadra, méghozzá elsősorban gitárzenékért lelkesedő közönségek előtt (Amerikában a Lollapalooza fesztivál részeként, Európában pedig a Guns N' Rosesszal turnéztak).

Az 1992-ben megjelent Broken már egy egészen más Nine Inch Nailst mutatott. A hatszámos minialbum a Nails éretté válásának dokumentuma: a számok alján rideg és erőszakos dobalapok kattognak, ezekre szintúgy agresszív, rendhagyóan megszólaló gitárzúzás és számos réteg bizarr gépi zaj fekszik föl. S e nagyon hatásos, tintakék tónusú, jobbára kimondottan kegyetlen zenéhez tökéletesen ízesülnek Reznor önkorbácsoló szövegei - a klasszikus NIN-anyagok legközelebbi rokonait így nem is annyira a könnyűzene történetében, sokkal inkább a saját testüket gyötrő performanszművészek körében érdemes keresni. Amely párhuzamot maga a zenekar is nyomatékosította a Happiness In Slavery rögvest betiltott naturalista videójával, melyben Bob Flanagan (amerikai író, költő, perform. műv.) egy géphez köti magát, amely kíméletlenül megkínozza, megerőszakolja, végül le is gyilkolja a férfit.

Disznó egy klip, ez vitathatatlan, a rákövetkező években pedig Reznor még otthonosabban befészkelte magát a malacok közé: új lemezét, a The Downward Spiralt (1994) abban a házban rögzítette, ahol a Manson család a 60-as évek végén lemészárolta Sharon Tate színésznőt (a ház ajtaja, rajta a vérrel mázolt DISZN" felirattal ma is rémiszti a látogatókat Reznor New Orleans-i stúdiójában), a derék sertések ott masíroznak a számcímekben is (Piggy, March Of The Pigs), és amikor a lemezen a szexre terelődik a szó, akkor is az ólban maradunk (lásd a Closer vezérgondolatát: I want to fuck you like an animal). A Downward Spiral persze nem ezért remekmű: a megszólalása a mai napig mellbevágóan eredeti, a számok külön-külön is hihetetlenül intenzívek, de leginkább egyben az igazi, hiszen Reznor tisztességes dramaturgiai ívet strukturált, amely a kíméletlenül fortyogó Mr. Self Destruct nyitó ütéshangjaitól a csöndes-bús Hurtig, a totális vereségtudat e megrázó dokumentumáig hajlik (melyet 2002-ben az agg Johnny Cash emelt még magasabbra, fel egészen a felhők fölé). És ami tán a legfontosabb: Reznornál sohasem érezzük úgy, hogy csupán egy szerepről, hogy csak afféle színházról volna szó - valami olyasféléről tehát, mint felfedezettje, az egyébként persze briliáns színjátékos Marilyn Manson esetében.

A rémes tanítványt nem véletlenül hoztuk szóba: azért ugyanis, hogy a 90-es években Trent Reznor igazán fontos alakjává válhatott az amerikai popkultúrának, nem csupán a NIN élén elkészített lemezei szavatoltak, hanem mindaz a munka is, amit az anyazenekar határain túlnyújtózva végzett el. ' öntötte formába Manson legerősebb lemezét, az Antichrist Superstart, elkészítette a Született gyilkosok, majd később a Lost Highway példaadó (a dalok közé a filmből kiemelt dialógusokat ékelt) soundtrackjeit, zenét és effekteket gyártott a Quake című számítógépes játékhoz, duettet énekelt Tori Amosszal és nem utolsósorban ütős remixeket csavart ki a legkülönfélébb előadók (Puff Daddy, Megadeth, David Bowie, U2) számaiból.

Csupa kiváló munka, s az volt a soron következő NIN-lemez, a dupla The Fragile is - egyelőre az utolsó "nagyszabás" az életműben. 23 száma között akadtak kevésbé átütők is, ám ahogyan a megreformált (organikusabb és szándékosan "hibás" - Reznorék számos olyan analóg hangszert használtak a feljátszásnál, amelyek elkorhadtak, hamiskásak, tökéletlenek voltak) megszólalás a maga szomorú, halványzöld derengésével beburkolja a La Mert, a The Great Belowt vagy az Even Deepert, annak roppant szépségét nem kezdte ki az idő. A lemez turnéjának egy igazán nagyszerű DVD állított emléket (And All That Could Have Been). S ezzel a Nine Inch Nails "nagy" korszaka véget ért.

Hogy aztán mi "romlott el", az elég pontosan tudható: éppenséggel az lett a baj, hogy minden szépen a helyére került. Egy a szokásos rakendroll-sorsverziók közül: Reznor búcsút intett a drogoknak meg a piának, s a korábbi penetráns nőügyek után a privát dolgai is simábbá szelídültek, szóval egyszerre csak azon vette észre magát, hogy már nem is annyira kibírhatatlan és groteszk számára ez a világ. Csakhogy a Nine Inch Nails művészete alapvetően szenvedésművészet. A szükséges indulatdózisért így aztán Reznor kénytelen volt "kifelé" tájékozódni. Csak hát amire rátaláltÉ Bush és az amerikai külpolitika, meg az ebből lepárolt világvége-víziók: még leírni is kínos, annyira klisés. Hogyan is sikerült volna ebből bármi magával ragadót kikeverni: előbb a szimplább (és rockosabb) With Teeth, majd idén az újfent elektronikus Year Zero okozott csalódást. Utóbbi különösen: tizenhat tétele között egyetlen igazán jó szám sincsen - a felvezető marketingstratégia (a turnéstáb új dalokkal és bizarr információkkal telített pendrive-okat "hagyott el" a zenekar koncertjein a vécékben) messze emlékezetesebb volt. S az is kiderült, hogy Charlie Clouser programozó éppen olyan fontos "háttérember" volt a NIN-ben, mint Alan Wilder anno a Depeche Mode-ban: odébbállásuk szintekkel vetette vissza zenekaraik megszólalásának nívóját.

Hogy mégsem kell egészen kétségbeesnünk, ennek alapvetően két oka van. Először is: a Nine Inch Nails mindig is kifejezetten állat koncertzenekar volt. Reznor mostani kísérőzenekarán, papíron legalábbis, semmi nem múlhat: Josh Freese, a világ egyik legjobb rockütőse (The Vandals, Devo, A Perfect Circle) dobol, Jordie White, Marilyn Manson egykori druszája bőgőzik, s a többiek is (Aaron North - gitár, Alessandro Cortini - billentyűk) profik. Másfelől szerencsére úgy tetszik, Reznor nem erőlteti különösebben az újabb számait (lásd keretesünkben a tavaszi bécsi koncert menüjét). Hovatovább ennél a zenekarnál a fesztiválokon mindig az volt a stratégia, hogy rámenni a darálósabb számokra: kevés duma, sok ordítás, s persze csikorgó gépi zajok és gitárzúzás ezerrel - ilyen Nine Inch Nails fúrjon a mi agyunkba is azon a fülledt augusztusi szombat éjszakán!

Nagyszínpad, augusztus 11., 21.30

Ami várható

A Nine Inch Nails programja a bécsi Gasometerben 2007. március 29-én a következőképpen festett:

Somewhat Damaged

Last

Sin

March Of The Pigs

Something I Can Never Have

Ruiner

Closer

Burn

Gave Up