IBN FADLÁN: BESZÁMOLÓ A VOLGAI BOLGÁROK FÖLDJÉN TETT UTAZÁSRÓL Több mint ezer éve, a magyarokat nyugatra kergetõ besenyõk által északra szorított, a zsidó hiten lévõ kazárok által katonai függésben tartott volgai bolgárok királya levélben kéri a bagdadi kalifát, hogy országában a már felvett iszlámot erõsítendõ küldjön hozzá vallástudósokat, pénzzel támogassa egy mecset építését, valamint járuljon hozzá egy erõd emeléséhez. A kalifa útnak is indítja a küldöttséget. Ennek egyik néprajzos érdeklõdésû és írói erényekkel rendelkezõ vezetõje, Ibn Fadlán felbecsülhetetlen értékû feljegyzéseket készít a sztyeppe népeinek akkori elhelyezkedésérõl, a korabeli társadalmi szokásokról.
Megtudjuk tõle például, hogy a nomád oguzok nem tisztálkodnak székelés után, asszonyaik pedig, bár nem csapodárok, egy-egy vakarás erejéig nem átallják felfedni szemérmüket az idegenek elõtt. Ibn Fadlán találkozik a tetût csemegézõ baskírokkal, ezek fából készült falloszt hordanak mellükön, és hozzá mint teremtõjükhöz áldásért imádkoznak. Álmis bolgár király a kezébõl eteti hússal a követeket, a lidérces északi fényt dzsinnek lovascsatájaként közvetíti rémüldözõ vendégeinek, majd miután kiderül, hogy a mecset- és erõdépítéshez igényelt összeg nem érkezett meg, házi õrizetbe helyezi õket. Egyedül Ibn Fadlán élvezi kegyeit, ennek folytán döbbenetes riportban számolhat be arról, hogy a prémmel kereskedõ és a Volgán érkezõ oroszok hogyan ravatalozzák fel elõkelõségeiket egy hajószerû építmény tetején, s az elhunytnak szóló baráti szolgáltatásként hogyan közösülnek sorban annak rabnõjével, s hogyan fojtják meg és égetik el a lányt végül urának holttestével együtt.
Ibn Fadlán úti beszámolójának fennmaradt kézirata elsõ ízben olvasható magyarul csonkítatlan teljességében. S aki a mûvelõdéstörténet minden területére kiterjedõ jegyzeteket és a hatalmas ívû utószót is elolvassa, azt a tudós-fordító Simon Róbert enciklopédikus ismeretekkel ajándékozza meg.
- halasi -
Corvina, 2007, 193 oldal, 3400 Ft
*****
PÉCSI KRÓNIKA Pécsett - hol másutt - bukkantam e csinos, kézbe simuló sorozat darabjaira, s az egyiket, Unger Pálma Színészhistóriák címû pompás anekdotagyûjteményét ott helyben, egész pontosan a Korhely étterem és pubban némi villányi bor mellett rögtön el is olvastam, mi több, végigröhögtem - igen hálás vagyok érte! A színészet, a színház iránti alázattal, nagy öniróniával és ügyes kézzel megírt könyvecske ez, ami még olyanokat sem bánt, mint az egykori primadonna, Cseh Mária, akit aztán valami ügyvéd vett el. A másik két mûvet, a Pécsi színek és hangulatokat, illetve A pécsi Nádor Szálló regényét a jókais nevû Trebbin Ágost jegyzi, ki 1957-tõl, portástanulóként kezdve maga is a nevezetes hotelben dolgozott. A jelek szerint közben komoly helytörténésszé is vált, amit csak üdvözölni tudok.
Szerintem bizony rendkívül jó és hasznos tudni, hogy 1913. október 20-án indult és 1961. augusztus 31-én szûnt meg a pécsi villamos, hogy a mecseki itókát Geiger Kálmán gyógyszerész kísérletezte ki, sógorának, Sík Lajos fõjegyzõnek ötletére (mindketten Hamerli lányt vettek feleségül!), hogy a Nádorban Hergenrõder Ádinak hívtak egy pincért, a valamikori kávéházi ruhatáros pedig, Cuci néni, egyszer, némi alkoholtól befolyásoltan, állva elaludt a kabátok között.
S hogy Németh János színész miként kapott egyetlen hangért fegyelmit: egy nõtõl búcsúzva, darabbeli vetélytársához szólva a "Vigyázz Amelire!" mondatot sikerült két l-lel mondania...
d. magyari
Házmester '98 Kft.
**** (szerkesztési hiányosságok miatt)
Devin Townsend: Ziltoid The Omniscient HevyDevy, az elõször Steve Vai oldalán feltûnt, épelméjûségét jól titkoló kanadai rock/metál polihisztor új szólólemeze rockmusical vagy metálopera. Ezt persze csak erõs fenntartásokkal szabad elhinni - elég csak egy pillantást vetni a történetre (vagy akár csak a lemez címére), hogy helyrebillenjen az egyensúly Devin és az opera között. A lemez fõhõse Ziltoid, a mindentudó ûrlény és egyben negyedik dimenziós gitárzseni, aki csak azért érkezik a Földre, hogy igyon egy jó erõs feketét. A kávé azonban nem ízlik neki, így - mit lehet tenni - a Föld elpusztítására tör.
Ha a hallgató még nem találkozott Mr. Townsenddel, garantált, hogy a lemez után azt kívánja majd, a szembesítés bárcsak ezúttal is elmaradt volna; ha azonban tudja, mibe vágja a fejszéjét, nem lesz nehéz kiéreznie az iróniát - vagy még inkább afféle fáradt és betegesen infantilis humort - a lemezbõl. Ha annak hallgatjuk, ami (egy nagylemez méretû vicc), eleinte jól lehet mulatni rajta, aztán a végére - mire a történet csattanójához érünk - jócskán lefáradva már csak fejünk fogására és lemondó sóhajokra futja erõnkbõl.
A zene mindeközben nem rossz; na, nem egy (metálba oltott) Andrew Lloyd Webber, de kellemes, néhol vicces és változatos. A zenész egyébként teljesen egyedül játszott a hangszereken, õ írta a dobgép programját, és õ is keverte az anyagot; nyilván nem talált maga mellé senki mást, aki vállalta volna - gondoljuk cinikusan.
Devin Townsend azt nyilatkozta, hogy olyan zenét akart felvenni ezúttal, amilyet egy földönkívüli is játszana - szerintünk saját magára gondolt.
Kovács Bálint
InsideOut, 2007
*** és fél
Szeretni jobb Are you seeing anybody? Alapesetben a kérdés annyit tesz, hogy jársz-e valakivel, adott szövegkörnyezetben azonban jelentheti azt is, hogy kezelteted-e magad. A kérdést már az elsõ jelenetben hõsünknek szegezi egy magas szõke szépség, pedig szegény ember nem akart mást, csak egy kicsit bevágódni az exnõjénél. Az ex-nõbõl azonban némi õszinte aggodalomnál többet nem sikerül kicsikarni, ám ha úgy vesszük, ez sem kevés, hiszen ezzel a szép szõke statiszta nagyjából le is lõtte mindazt, ami a továbbiakban filmünkben történni fog. És valóban, a kissé szórakozott tanárember kisvártatva egy pszichológus kanapéján találja magát (a helyszín természetesen Manhattan), és Famke Janssen személyében a végzet asszonya sem sokáig várat magára. Egyszer mi is belebotlottunk Ms. Janssenbe, igaz, az nem egy New York-i magániskola folyosóján történt, mint e komédiában, hanem a Deák téren, de azért tanúsíthatjuk: a színésznõ felbukkanása valóban olyan hatású, mint ahogy az a filmben ábrázolva vagyon. Ám nem is a Hollywoodba származott holland szépségrõl szerettünk volna írni, hanem a fóbiás melákot amúgy Woody Allen-esen játszó Chris Eigemanról, akitõl korántsem ezt a kedvesen semmilyen vígjátékot ajánlanánk, hanem azokat a fanyar humorú, hadaró filmeket - szám szerint hármat -, amiket a kilencvenes években Whit Stillman rendezõvel forgatott. Legnagyobb sajnálatunkra azonban a mindössze három filmet számláló Stillman-életmû és vele az amerikai független film egyik figyelemre méltó, korai fejezete ismeretlen a hazai tékákban.
- kg -
Forum Home Entertainment
***
Luca Novelli: Leonardo és a toll, amely megrajzolja a jövõt Az nem kérdés, hogy kell-e a gyerekeknek mûvészetrõl, tudományról, régi idõk mestereirõl beszélni. Az már sokkal inkább, milyen stílusban. Luca Novelli kettõs utat választ: az egyes szám elsõ személyû elbeszélõ - maga Leonardo - laza stílusába be-beékel egy oldalnyi bõvebb tény- és háttéranyagot, de a látszat ellenére nem feltétlenül ezekbõl a (tárgyi valójukban) szürke lapokból tudjuk meg a legfontosabb információkat. De mi is foghat meg egy gyereket Leonardo életében? Hogy Leonardo is csak olyan kisfiú volt, mint a többi - na jó, törvénytelen gyerek lévén voltak némi bonyodalmak körülötte -, hogy neki is mecénások kellettek, hogy megvalósítsa fantasztikus terveit, hogy néha õ is menekülésre kényszerült, hogy távolról sem volt tökéletes, hiszen mûveit gyakran nem fejezte be, sõt Michelangelóra csúnyán féltékeny volt stb. És nem elhanyagolható a könyvben található elsõfokú életmód-tanácsadás sem: Leonardo ugyanis azért nem vált a pestis áldozatává, mert rendszeresen tisztálkodott és nagyon egészségesen étkezett, vegetáriánus volt... A mesterrel vállvetve bepillanthatunk az optika (tudták, hogy már Leonardo is kísérletezett a kontaktlencse létrehozásával?), az anatómia (a boncolást úgy emlegeti, mint afféle úri huncutságot, bár kis híján megégették érte), a harcászat (csak az nem derül ki, hogy akkor most a kõhajító lõfegyver vagy hajítófegyver), a hidraulika stb. területeire, ahol azért a fölnõttek sem unatkoznak felolvasás közben, mert azt például ki tudta, hogy a térképek Leonardo ideje óta méretarányosak.
Míg az író-illusztrátor rajzai és buborékjai kifejezetten viccesek, maga a szöveg helyenként túlontúl "jópofa" (és ez nem a fordítótól függ, hiszen a buborékokat is õ jegyzi ám), de ígérjük, a biztonság kedvéért azért leteszteljük a megcélzott korosztálynál is. Még egy átnézés azért nem ártott volna.
- molnárzs -
Fordította Schvéger Ágnes. Cephalion, Szentendre, 2006, 112 oldal, 1290 Ft
****
Bad Brains: Build A Nation Ha nincs a Bad Brains, talán nincs hardcore punk sem, vagy legalábbis nem olyan, mint amilyennek ma ismerjük. Pedig józan ésszel el se lehet képzelni, hogy négy meggyõzõdéses rasztafári morcos, kemény zenét játsszon, hogy kozmás hangokat égessen a gitárhúrokon, miközben Jah-t dicsõíti. Frontemberük, HR legalább olyan kiszámíthatatlan, mint a zenéjük: neki köszönhetõ, hogy sokan elfordultak a csapattól, mikor a '90-es évek közepén kénytelenek voltak nélküle felvenni a Rise teljes hanganyagát (olyan énekessel, akinek a hangja persze a megtévesztésig hasonlított). Majd jött a God Of Love, egy nem túl nagy eresztés, nem sokkal késõbb pedig egy koncerten HR letámadott a mikrofonállvánnyal egy rajongót. Ezután hosszú csend és szinte kétségbeesett kísérletek következtek az elveszett összhang megtalálására. A munka és a rajongók türelme viszont meghozta gyümölcsét. HR és társai ezúttal visszaröpítenek minket negyed évszázaddal.
Mert a Build A Nation (producere Adam "MCA" Yauch, a Beastie Boys alapító tagja, õsrajongó) olyan nyers és karcos, mint a kezdeti idõszak csikorgós, torz anyagai. Igaz, szövegeik nem szokványos hc-témákra épülnek. Mindig volt némi religiózus zamata a dalaiknak, de most: ima, dicséret, könyörgés, egyetemes béke az elejétõl a végéig. HR torka nem a régi már, a jól ismert nazális tónusnak megkopott az ereje, a gitárok és a dob ezzel szemben úgy szólnak, ahogy kell: vaskosan, véresen. A kurta, pattogós hc-darabok mellett van pár középszerû reggea is, ellenpontozni a féktelen punktempót, ám összességében az egész olyan, mintha egy újramaszterelt Against- et hallanánk. Egy kicsit kopottabb fénnyel persze, de még így is tudatja a rajongókkal: van még a fiúkban szufla. Legalább annyi, hogy a "súlyos agyak" karrierje a csúcson zárulhasson le.
H. A.
Megaforce Records, 2007
****
PAPÍRMOZI 2. A Fekete-Fehér képregény-antológia és az Eduárd "fapados képregényújság" közös utódaként létrejött, azok minden pozitív vonását, hagyományát fenntartó periodika rövid idõn belül immár a második számával jelentkezett. Ebben is a világ képregénytermésének legjavát olvashatjuk magyarul; de idõben is nagy különbségek vannak az egyes darabok között, a legkorábbi 1867-bõl való (Jankó János: Régi mese a közös szamárról).
A legnagyobb terjedelmet a korábbról már ismert Beton kapta, aki ezúttal nemcsak a mezõgazdasági munkákban jeleskedik, de a fináléban egy olyan erkölcsi döntést hoz, mellyel kívül helyezi magát, illetve védenceit az igazságszolgáltatás fennhatóságán. (Bármennyire infantilisnak tûnik, mégiscsak a családon belüli erõszakkal mit kezdeni nem tudó törvényi kereteket töri át felelõsen végiggondolt, magasabb rendû etikai mércéjének megfelelõ cselekedetével.) A másik nagyobb terjedelmû darab egy "felnõtt-manga", egy "gekiga" a fogalmat megalkotó Tacumi Josihirótól (Goodbye). Ebben a keserû sztoriban a második világháború utáni Japán társadalmának identitászavarával szembesülünk, az elvesztett háború utáni sokk hatásaival, mely egy kurva önképének (és maradék emberi érzéseinek, ambícióinak) lebomlásában képzõdik le bravúros és a "hagyományos" mangáktól kissé szokatlan képvilág segítségével. A rövidebb darabok közül meg kell említeni Gotlib egészen sajátos stílusú, gunyoros gegjeit (Az utolsó vacsora; Filmklub), Aleksandar Zograf budapesti "képeslapjait", illetve a szokásos "klasszikus" Korcsmáros Pál-képregényt, az Urm megszökik címû 1963-as sci-fit.
Az antológia címe a francia cinéma de papier kifejezés tükörfordítása, mely egyértelmûen jelzi, hogy a film és a képregény igen közeli rokonok. Az már csak a magyar (illetve kelet-európai) szocializáció mûve, hogy a legtöbben mindmáig képtelenek komolyan venni a képregényt mint önálló mûvészeti ágat.
- kkabail -
Képes Kiadó, 98 oldal, 1995 Ft
*****
Férjhez mész - Mert azt mondtam Gyerekkel és kutyával Kínáig is eljutok - jelentette ki Fülig Jimmy, mire a Hallgatag Drugics kijavította a gyereket öregre. Majd egy pillanat múlva önmagát is kijavította: nem öregek, szépkorúak. Azzal elindultak a multiplexbe. Ott Diane Keatonnal találkoztak, s rögtön tudták, hogy a Drugics igazat szólt, mert régi kedvencünk mostanság hol Jack Nicholson oldalán, hol egyedül kezd olthatatlan lobogásba a 60-as nõk érdekeiért (érdemeiért). Fülig is tudta jól, hogy Amerikában mindig mindent ki kell mondani, hisz ez az ország a kijelentéseitõl lett híres. Így egy ideje (azt is) folyamatosan halljuk, hogy elmúlhatsz te 40, sõt 50 is, azért még nincs halva minden remény. Az örökifjú Keaton most épp három lányát terelgeti az élet rögös ösvényein, szigorúan a nyári komédiák kõbe vésett szabályai szerint, vagyis csipetnyi ripacskodással, kétujjnyi helyzetkomikummal, valós problémákkal mindennek a legmélyén. Fõleg az egyik fruskával van gond, õ ugyanis képtelen megtalálni az igazit, pontosabban a mama nagyon nem szeretné, ha a lányának az igazi egy ugyanolyan lenne, mint neki volt. Ugye, milyen bájosak? A nyárba némi önirónia is belefér, Keaton játéka pedig simán elviszi a filmet a hátán, az arca viszont van elég ráncos ahhoz, hogy hamar eljusson az emberek szívéhez. Ezt nagyon szépen mondtad - törölte meg a szemét a Drugics, akinek Melanie nevû létrája szintén benne van már a korban. És akkor a Piszok Alfréd nevezetûrõl még nem is szóltunk.
- dercsényi -
Az SPI bemutatója
***
