Mi, a Narancs gitárzenére kiképzett hadfiai éveken át ahhoz voltunk hozzászokva, hogy a Sziget közeledtével takaros panaszkórusba rendeződjünk ezeken az oldalakon, ám szívünk most könnyű, sőt vidám, hisz' ebben az évben kétségkívül nekünk, vagyis a gitárfrontnak áll a zászló. Ha a fesztivál valamiképp az underground csodáira is reflektált volna, el is ájulnánk egészen, ám így, eszméletünknél maradva is számos nagyszerűnek ígérkező koncertet tudunk a kedves olvasónak ajánlani. Melyek közül hatot egyenesen kihagyhatatlannak gondolunk: a Nine Inch Nails történetében a VI-VII. oldalon merülhetnek el, a többiekében mindjárt e bekezdés alatt.
Hanoi Rocks
1984 decemberében egy este Vince Neil, a Mötley Crüe énekese piavásárlásból hazafelé menet, csontrészegen belehajtott a szembejövőbe. Az eset a mellette ülő Nicholas "Razzle" Dingley-nek az életébe került, Neilnek pedig egy négyhetes kényszerelvonóba egy luxusklinikán. Razzle zenekara, a Hanoi Rocks éppen Amerika meghódítására készült, ám a tragédia közbeszólt, és a finn rockerek a siker küszöbén bedobták a törülközőt. Axl Rose később úgy nyilatkozott, ha akkor folytatják, nem lett volna szükség a Guns N' Rosesra.
Bret Michaels (Poison) még szorgosan körmölt a suliban, amikor a lakkozott körmű Michael Monroe énekes és Andy McCoy gitáros egy Johnny Thunders-számcím ihlette nevet választva zenekart alapított, hogy bálványaik, a New York Dolls, a Faces és a Stones nyomdokain némi pezsgést vigyenek a szürke helsinki hétköznapokba. Épp csak elkezdődtek a nyolcvanas évek, és a finn klíma nemigen kedvezett a hedonista rockandroll-őrülteknek. Stockholmba, aztán Londonba vezetett az útjuk, majd három év és öt erős lemez után már elég hírhedtek voltak ahhoz, hogy Los Angelest is meghódítsákÉ Vereségre születtem - mintha ez a másik Thunders-örökzöld lett volna a Hanoi Rocks mottója. Monroe és McCoy a baleset után külön utakon folytatta, de a következő tizenöt évet is a rockandroll jegyében töltötték mindketten, szólólemezeket készítettek (mérsékelt sikerrel), játszottak a mestereikkel (Thunders, Iggy Pop), a tanítványaikkal (Guns N' Roses, Backyard Babies), és rendszeresen eljártak a barátaik temetésére. A hajmetáldivat közben dúsgazdaggá tett egy halom kutyaütő bandát, akik a széljárás megváltozásával hamar eltűntek a süllyesztőben, az alapító atyáknak viszont nem sok jutott a pompából, mégis kitartottak. Mint előttük a Starz vagy utánuk a Vain, ők is többet érdemeltek volna, de sosem keseregtek az elszalasztott lehetőségen. Ez csak rockandrollÉ hát akkor nyomjuk!
2001-ben Monroe és McCoy, a régi bűntársak, ahogyan magukat nevezik, fiatal zenészekkel kiegészülve újra összehozták a Hanoi Rocksot. Két, a dicső múlthoz méltó lemezt már letettek az asztalra, és útban van a harmadik is. A koncertjeik ma is élményszámba mennek, hiszen a kisujjukban van a rockandroll, és szétfeszíti őket az adrenalin. Hihetetlen ez a két ember, elpusztíthatatlanok, mint Jagger és Richards, pedig nekik nem futja minden páros évben vérátömlesztésre. Nem is múlt el nyomtalanul ez a negyedszázad, a vastag sminken is átütnek a ráncok, de kit érdekel. A púder náluk nem kozmetikum, hanem világnézet. Ahogyan Monroe énekelte az egyik szólólemezén: nem kamuznak. (HammerWorld Színpad, augusztus 14., 20.00)
Madness
A ska műfaj Monty Python csoportja nemcsak azért érdemelte ki a legsajátosabb brit házibuli-zenekar címet, mert hét brit bolond vicces szövegeket énekel még viccesebb alapokra, hanem mert úgy sikerült összeboronálniuk a szülőföld pop- és beathagyományait a jamaicai ska-reggae alapokkal, hogy egy teljesen új, abszurd íz szülessen, amelyet nem öncélú jópofáskodás, hanem nagyon is komolyan vett angol humor határoz meg. Az "őrület kollektívája" 1976-ban kezdett összeállni - Mike Barson billentyűs, Chris Foreman gitáros és Lee Thompson szaxofonos először a The North London Invaders néven futott. Két év múlva csatlakozott Graham McPherson énekes, Mark Bedford basszusgitáros és Daniel Woodgate dobos - ezután találták meg végleges nevüket. Nemcsak a névválasztással tisztelegtek Prince Buster, a hatvanas-hetvenes évek egyik meghatározó reggae-előadója előtt (a Madness egy Prince Buster-dal címe), hanem az 1979-ben kijött debütáló kislemezzel (The Prince) és az első albumukkal (One Step Beyond) is, amely a mai napig a 2Tone kiadó után elnevezett oldalági stílus legfontosabb alapvetése. A Madness tagjai a megfelelő hullámra kapaszkodtak fel a megfelelő időben: a punkrobbanás után a nyolcvanas évek elején a New Wave-színtérnek szüksége volt ilyen merész és ötletes zenekarokra (ha úgy vesszük, a párhuzamosan sikereket elérő Jam vagy Police túlságosan komoly falat lehetett akkoriban egy észak-londoni tinédzsernek). A hét őrült egyszerű receptet alkalmazott: jamaikai ska ritmusokat ötvöztek a Kinks-féle pophagyományokkal, és ezzel még Amerikában is sikerült befutniuk, főként az Our House című slágerükkel. A nyolcvanas évek első felében kiadott öt lemezük (Absolutely, Seven, Rise And Fall, Keep Moving, Mad Not Mad) minősége változó, annyi azonban biztos: a zenekar legsikeresebb időszaka volt ez a periódus. Aztán az egyik fő dalszerző, a zongorista Mike Barson kilépésével a hanyatlás következett: 86-ban elbúcsúztak a közönségtől, majd egy hoszszabb szünet, egy részleges újraegyesülés és egy kvázi cím nélküli új lemez után csak 92-ben vették fel újra a fonalat. Az eredeti tagok összeálltak pár koncert erejéig, ezt később többször is megismételték. 1996-ban bejelentették ugyan, hogy többször nem játszanak együtt, ennek ellenére 99-ben kijöttek egy új lemezzel (Wonderful). 2005-ben pedig egy szokatlan, inkább űrkitöltő feldolgozáslemezzel hívták fel magukra a figyelmet (Dangermen Sessions, Volume 1), majd ismét elkezdtek turnézni, és mellette dolgozni egy új lemezen, amely még idén megjelenik majd (a kislemez már kijött márciusban, Sorry címmel).
Az nyilvánvaló, hogy semmi újat nem hallhatunk majd a koncerten, de mit számít ez, ha egy első osztályú házibuliba vagyunk hivatalosak? Mert ők azok, akik nemcsak a humorban, de a közönség megtáncoltatásában sem ismernek tréfát. (Nagyszínpad, augusztus 10., 21.30)
Tool
Olykor-olykor fölmerül a kérdés: tényleg, mi volt a legjobb a kilencvenes évek eleji grunge-hullámban? A Nirvana, a Pearl Jam vagy a Soundgarden? Ugyan. Netán a Mudhoney? Hajlanánk rá, de mégsem. Az leginkább, hogy partra sodort néhány egészen izgalmas, skatulyázhatatlan csapatot is - egyébiránt még véletlenül sem Seattle-ből. S a legkülönösebb mind közül a Los Angeles-i Tool volt.
Az évtized hajnalán alakult zenekar 1992-ben jelentette meg első minialbumát, az Opiate-et. Az a hat szám, bár erős munka, még alig árult el valamit arról, miféle eszközhöz van szerencsénk - komolyabb felfordulást csak első lemeze, a 93-as Undertow okozott. Ez az album, de még inkább a három évvel később következő Aenima ugyanis nem állított kevesebbet, mint hogy (a nyilvánvaló Led Zeppelin- vagy King Crimson-utalások dacára) igenis lehet ízig-vérig friss, eredeti dolgokat kipréselni a jó öreg villanygitárokból, ráadásul, pimasz módon, mindezt a leghagyományosabb felállásban. Míg a kortárs hadak vígan recikláltak, kíméletlen "alternatív metál" lemezein a Tool új formát adott a fájdalomnak, kétségbeesésnek és vigasztalanságnak, de szerepet kapott a kifinomultan beteg humor is (a Die Eier von Satan című számban például egy szokatlan, 9/8-os dobütemre szigorú, náci szónoklatokat idézően intonált, német nyelvű szöveg érkezik, ám maguk a sorok ártalmatlanok: mindössze egy hasisos süti receptje hangzik el). Üdítően autonóm társaság ez: Adam Jones gitáros készíti a zenekar borítóit csakúgy, mint kifinomult bábklipjeit - utóbbiakat nappali játszásra abszolút esélytelen antislágerekből. A 2001-ben megjelent, elődeihez méltóan roppant komplex Lateralus tartotta az addigi formát, sőt (mivel számaiban csökkent a távolságtartás) a korábbiaknál átélhetőbb, befogadhatóbb lett. Nem úgy az eddigi utolsó lemez, a tavalyi 10,000 Days: ezen voltaképp a Lateralus absztrakt témáit forgatják ki, és szerepet kapnak hosszú-hosszú ambient részek is. Hogy nagy minőség, az egészen világos, ugyanakkor ez az első Tool-lemez, amely nem térképez fel új utakat, s amely az elfogadhatónál mindenképp monotonabb is.
Koncerten a Tool precízen megtervezett előadást mutat be: spontaneitásnak nincs helye, a tagok meghatározott helyeken állnak, és onnan vezetik elő a szüntelenül kavargó zenét, amelyet hangsúlyos vetített képek támogatnak: a vásznakon bábként mozgó élőerők és emberszabású bábok abajgatják egymást, meztelen fuldoklók keresik a felszínt mindhiába, rideg fémalkalmatosságok fúrnak az élő húsba. Látomások egy víziómentes világban: a Tooltól a Nagyszínpad történetének legsúlyosabb percei várhatók. (Nagyszínpad, augusztus 13., 21.30)
Chris Cornell
Ha már fentebb szóba került a Soundgarden, kötelességünk Chris Cornellel folytatnunk a sort. Két eset lehetséges: sok közepes dalt hallhatunk majd tőle az idén júniusban megjelent, nem túl izgalmas szólólemezéről (Carry On), és bágyadtan ásítozva a söröspultok felé orientálódunk, vagy pedig néhány új dal szolidáris elviselése mellett visszafogottabb verzióban egykori Soundgarden- vagy Audioslave-számokat élvezhetünk. Inkább az utóbbira fizetnénk be. Az 1964-ben született, s a Soundgarden fantasztikus, a legnagyobb hardrock énekesek nívóján daloló frontembereként hírnevet szerzett Cornell a kilencvenes évek elején tetőző grunge-hullám kulcszenekarának vezetőjeként már bizonyított: igaz, hogy a Nirvana és a Pearl Jam után mindig is ők voltak az örök harmadik helyezettek, de azért kétségkívül tisztességes és egyedi életművet hagytak maguk után. Az Ultramega OK című debütalbum útkeresése teljesen rendben van, a színdús Superunknown is remek munka, és ha azt kérdezik tőlünk, melyik a legjobb Seattle-lemez, lehet, hogy inkább a Badmotorfingert (a Sabbath és a Zeppelin tökéletes egyesülése a washingtoni ködben) jelölnénk meg, és nem a Tent. Nem is nagyon tudtuk hova tenni a Soundgarden feloszlása után Cornell 99-es, roppant visszafogott szólólemezét (Euphoria Morning). A Rage Against The Machine háromnegyedével létrejött szabadcsapata, az Audioslave helyre tette ezt a vargabetűt: a zenekar mindhárom lemeze egyenletes színvonalú, stílusos és megbízható rockolás volt.
Érthetetlen, hogy akkor meg miért oszlott fel idén a zenekar - hacsak a szólóprojekt miatt nem. S bár ez a júniusban megjelent, második szólómunka nem feltétlenül rossz próbálkozás, sok a jellegtelen, közepes szám, s az erőltetett Billie Jean-feldolgozás és a balul elsült James Bond-betétdal (You Know My Name) sem javít a helyzeten. És bizony, látva a YouTube-on Cornellt, amint aktuális zenekarával bágyadtan előadja a Black Hole Sunt, lehet, hogy akkor járunk el helyesen, ha a koncert előtt bekenjük magunkat csalódás elleni naptejjel. (Nagyszínpad, augusztus 14., 19.45)
Sinéad O'Connor
Itt most csalunk egy kicsit, és elkalandozunk a popzene felé. Tekintsünk most el az "élő legenda látogat hozzánk" jellegű toposzoktól, sokkal egyszerűbb, ugyanakkor maradandóbb történet lesz ez a koncert. Mi például már előre edzünk hátborzongásból.
Az öntörvényű ír művésznő pályája a nyolcvanas évek második felében indult: a debütalbum (The Lion And The Cobra) már előrevetítette azt az unikális zenei és vokális világot, amelyet csak a második lemezzel (I Do Not Want What I Haven't Got) ismert meg a széles nyilvánosság, főként a Nothing Compares 2U című Prince-feldolgozásnak köszönhetően. Nemcsak a világslágerré előléptetett dallal hívta fel magára azonban a figyelmet: a kilencvenes évek elején megtiltotta egy New Jerseyben tartott koncertje előtt, hogy a szervezők lejátsszák az amerikai himnuszt, 92-ben pedig a Saturday Night Live műsorában összetépte II. János Pál pápa képét, tiltakozását fejezve ki a katolikus papok által elkövetett szexuális zaklatások ellen. Még ebben az évben a szvinglemeze (Am I Not Your Girl?) is megbukott, azonban viszonylag hamar sikerült talpra állnia: Peter Gabriel Us című lemezén énekelte az In The Name Of The Father című emlékezetes szerzeményt (amely az Apám nevében című film betétdala is lett), 1994-ben pedig egy sokszínű, kísérletező új albummal jött ki (Universal Mother). Hosszabb pauza után 2000-ben tért vissza újra Faith And Courage című albumával, amelyre többek közt a Fugees-tag Wyclef Jean és a Eurythmics-vezér Dave Stewart írt dalokat. A 2002-es Sean-Nós Nua újabb csavar volt karrierjében: az énekesnő visszatért a gyökereihez, ír népdalokat énekelt eredeti nyelven, sajátos dub-reggae köntösben.
Sinéad 2003-ban úgy tervezte, végleg otthagyja a zenei pályát: eladta és elajándékozta hangszereit, élete hátralévő éveit gyermekei nevelésének szentelte volna. Ám szerencsére ez is csak egy szeszélyes döntés volt a részéről: három év szünet után végül egy kiemelkedő új albummal jelentkezett. A Throw Down Your Arms című visszatérésen reggae-klasszikusokat dolgozott fel és formált saját képére, olyan sztárelőadók segítségével, mint például Sly and Robbie - a nálunk 2006-ban megjelent lemezével úgy tűnik, végleg hazatalált.
Az 1966-ban született zenész Theology című dupla albuma nyár elején jelent meg, és különlegességét az adja, hogy a két cd-n ugyanazon számok (nyolc saját dal, három feldolgozás, valamint egy saját átdolgozás, a Rivers of Babylon című dalból) hallhatók, az egyiken elektronikus, a másikon pedig akusztikus változatban.
A mai pop- és rockelőadók közül sokan próbálnak bibliai utalásokat és politikai töltetet beépíteni a dalaikba - Sinéad O'Connor az egyik, aki a legjobb ebben. (Nagyszínpad, augusztus 12., 19.45)
*
Ám ezzel, ahogyan a Vissza a jövőbe-filmekben mondták,
még nincs vége
Sokan károgunk már évek óta a Sziget nem elég friss és nem elég aktuális felhozatalán, idén azonban több olyan produkció is érkezik (az emlékezetes 2005-ös év után), amely más nagy európai fesztiválokon is simán bent van a headlinerek között. A Blur egykori énekese és a láthatatlan Gorillaz zenekar szellemi-zenei vezére, Damon Albarn a 2007-es évet egy sokszínű, kiváló hangszerelésű produkcióval kezdte. A The Good, The Bad and The Queen (Nagyszínpad, augusztus 9., 19.45) jó értelemben vett szupergrupp: a Clash veteránja, az elmúlt években festőként tevékenykedő Paul Simonon basszusozik, a világ egyik legjobb (és Fela Kuti egykori) dobosa, Tony Allen üt, valamint a Blur legutóbbi albumán és mindkét Gorillaz-lemezen közreműködő, a The Verve-ben is játszó Simon Tong gitározik. Belassult easy listening várható, de nem az a lanyha lounge, amire a pesti kerthelyiségekben unatkozhatunk, hanem igazi súlyos, nehéz elszállás a dub, az elektronika, a gitárpop és az afrobeat peremvidékén.
Maradunk Britanniában: minden ellenkező híresztelés ellenére a Razorlight (Nagyszínpad, augusztus 12., 18.00) egy feszes popzenekar kiváló dalokkal, és két, a kortárs posztpunkmezőnyből kiemelkedő lemezzel. A 2002-ben alakult négyes fogat már a 2004-es debütáló albumával (Up All Night) is bebizonyította ezt, a tavaly megjelent, cím nélküli lemez pedig nemhogy átugrotta azt a lécet, hanem simán túl is teljesítette a várakozásokat: az év egyik legizgalmasabb poplemeze született meg, csupa nagyszerű dallal (készüljünk a koncertre a következő számokkal: Who Needs Love?, America, Pop Song 2006, Back To The Start). Johnny Borrell és a tagjai között két svéd figurát is magáénak tudó zenekara a kortárs brit és amerikai mezőny egyik legerősebb társulata, s bár nem annyira slágeres, mint a Franz Ferdinand, azért vastag filccel érdemes bekarikázni a programfüzetben.
*
A Nagyszínpad amúgy különösképpen egy inkább afféle "levezetőprogramnak" beillő koncerttel ünnepli a nyitónapot: a Manu Chao (Nagyszínpad, augusztus 8., 21.30) kedves, puha, rém könnyed és fűszagú latinos zenéjével persze aligha lehet melléfogni a szabad ég alatt. Jönnek majd a Clandestino meg a többi sikerlemez slágerei, aztán alighanem az is kiderül, hogy mi várható e roppant szimpatikus spanyol fiú új lemezétől (La Radiolina - szeptembertől a boltokban), de a legjobb azért mégiscsak akkor lesz nekünk, ha Manu megidézi egykori zenekarát, a Mano Negrát: azokra a zúzós dub-ska finomságokra azért még mindig hevesebben ver a szív.
De ha már feltétlenül tutira akarunk menni, választhatjuk a svédeket is. Könnyed kora esti táncot helyezünk kilátásba például a Mando Diao (Nagyszínpad, augusztus 8. 18.00) előadásában. Semmi különös, semmi új, nyilván, de a skandináv különítmény dögös koncertje garantált. A 99-ben alakult négytagú banda zenéjében a 60-as évek beat és rhythm and blues hangzása találkozik a 70-es évek nyers rockjával és punkos energiájával, s mindez a jelenkor "strokesos" attitűdjével van leöntve. A 2003-as debütalbum (Bring 'Em In) és a két évvel későbbi folytatás (Hurricane Bar) is erős és színvonalas dolgozat volt, a tavaly év végén megjelent Ode To Ochrasy albummal pedig megérdemlik az "instant dög" cédulát a svéd huszonévesek.
A The Hives (Nagyszínpad, augusztus 11., 18.00) a másik visszatérő svéd retrográd válogatott. Aki látta két évvel ezelőtt, az tudja, mire számíthat: csontig feltekert gitárerősítőkre, azonnal hasító rock'n'roll dalokra, és egy extrovertált, szabályosan őrült frontemberre Howlin' Pelle Almquist személyében. A kizárólag fehér egyenöltönyben fellépő garázskvintett már az első két lemezen is kifogástalan számokat írt, a 97-es Barely Legal és a 2000-es Veni Vidi Vicious című albumok az egész világon sikeressé tették a letaglózó, de korántsem hideg svéd rock'n'roll virtust. Ez a Stooges, a Who és a Stones örökségéből táplálkozó minimalista muzsika mindig nagy örömet tud okozni, bár a legutóbbi nagylemez, a Tyrannosaurus Hives hallgatása közben már nem feltétlenül éreztük ugyanazt a tüzet. Most élőben újra megpróbáljuk.
*
A svédek persze legfőképp Amerika hangjait formálják a saját képükre, tekintetünket végezetül fordítsuk hát mi is az USA irányába. Van miért: a Gang Of Four, a krautrock és ki tudja még, mi által ihletett !!! (ejtsd: csikkcsikkcsikk - Nagyszínpad, augusztus 13., 18.00) gitározós tánczenéjével a zenekar idei lemeze (Myth Takes) alapján minden bizonnyal mély árkokat szánt majd a Nagyszínpad előtti homokba, és hasonló pörgés várható a zeneileg persze egészen mással próbálkozó, orosz és ukrán emigránsok által hol máshol, mint New Yorkban megalapított Gogol Bordello (Nagyszínpad, augusztus 10., 16.30) késő délutáni fellépésén is. Az elsősorban a punkot és a cigányzenét elegyítő társasággal koncerten eléggé biztosra lehet menni: ahogy tavaly a Wan2-n, úgy most a legnagyobbik pódiumon is bizonyára robbantani fognak. Juliette Lewis művésznőről és az ő The Licks nevű bandájáról (Nagyszínpad, augusztus 14., 18.00) pedig most sem állíthatunk mást, mint két évvel ezelőtt: a Született gyilkosok és számos egyéb film white trash hercegnőit alakító, imádnivaló kis barna éppen olyan tehetségesnek mutatkozik a mikrofon mögött, akár a mozivásznon; kis Patti Smith, kis Stooges, valamint nagy szív és nagy hang meg szuper számok - bár a tavalyi Four On The Flooron azért a bemutatkozó anyagokénál kevésbé átütően. Hősnőnk Iggy Popot méltón megidéző színpadi akcióival együtt azonban még egy közepes számnak is hasítania kell. Ahogyan az Eagles Of Death Metalnak (Nagyszínpad, augusztus 14., 16.30) is: a Josh Homme (Queens Of The Stone Age) és Jesse Hughes (Josh Homme druszája a gimiből) által pár éve alakított zenekar voltaképp stoner rockot játszik, de úgy, ahogyan azt ma, a nagy stonerhullám kifutása után egyedül érdemes: ironikusan (sőt viccesen), tömören, poposan. Tavaly megjelent második lemezéről (Death By Sexy) az olyan, faék-egyszerűségű slágerek, mint a Cherry Cola és az I Want You So Hard a legjobb dolgok, amik mostanában megestek a műfajjal. És lehet izgulni, hogy vajon a Szigeten ki dobol majd a bandában: a nagyszerű Josh, a kiváló Samantha Maloney, vagy netán valaki egészen más?
Végül ott lesz az egyszer már szóba hozott The Killers (Nagyszínpad, augusztus 14., 21.30), a zárónap utolsó nagyszínpados fellépője, egyúttal a kurrens popmezőny egyik legnépszerűbb alakulata, azonban e koncert kapcsán jogos félelmeink lehetnek sajnos. Ha véletlenül nem a legelső sorban sikerül helyet foglalnunk, körülöttünk hangosan visítozó, beszélgető, vihorászó germán, francia és holland fiatalokat leszünk kénytelenek elviselni a koncert végéig, akik folyton a Mr. Brightside és a Somebody Told Me dalcímeket ordítják majd a színpad felé, sűrű koktélozás közepette. Próbáljunk meg uralkodni magunkon, és fegyelmezetten végignézni az előadást. Brandon Flowers és csapata a bemutatkozó Hot Fuss című albumával már bebiztosította magát a legslágeresebb zenekarok osztályába, a tavaly megjelent Sam's Town pedig még tovább merészkedett: a retrós színezetű szinti-gitárpop mellé nagyívű U2- és Bruce Springsteen-atmoszféra ereszkedett, amit mi ugyan kicsit sajnálunk, de a Sziget zárónapjának több tízezer nézője egészen biztosan nem. A kötelező kör, mielőtt újra meglátjuk a fényt a K-híd végén.
