Zene

"Félszeg vággyal, színjózanon" - Az acb galéria tárlata

Hárman jönnek a színpadra. Elöl az Ismeretlen Idegen, visszafogott, inkább otthonos eleganciában, kezében hegedű. Mögötte az Enigmatikus Zseni, aki miatt annak idején csellózni tanultam, kezében hangszere. Hátul a Zongorista, aki akaratlanul is képes megosztani a kritikusokat, de akit nem ezért szeretünk, arca feszült, kezében kotta. Három triót fognak előadni: egy érett Haydnt 1789-90-ből, egy ifjú titán Beethovent a kilencvenes évek közepéről és egy nagyon kései Schubertet, 1827-ből.

Ha csupán az volna a kérdés, hogy a Walkabouts miért nem futott be Magyarországon, lennének ötleteim. De a Walkabouts, húsz évvel és tizenöt albummal a háta mögött, nem futott be igazán sehol, bár Chris Eckman egyszer megjegyezte egy interjúban, hogy meglepően híresek Görögországban.

Akoncertlemezek legtöbbször lebutított The best of válogatások. Megjelenésüket leggyakrabban azzal indokolja a kiadó, hogy szeretnék visszaadni a "felejthetetlen hangulatot". Persze az eredmény többnyire kudarc, az előadó "felmondja" a dalokat, hallunk némi őrjöngést, ennyit a hangulatról. Ami érdekessé tehet egy ilyen albumot, legfeljebb annyi, hogy emberközelibbé válnak a csillagok, hiszen sokszor hamis az énekes, a gitáros melléfog. Néhány kivétel akad, de maradjunk annyiban, egy élő album általában azért jelenik meg, mert szinte semmibe se kerül (nincs stúdióköltség), ám meglehetős haszonnal kecsegtet. De van ennél roszszabb is. Amikor régóta nem működő előadók koncertfelvételeit kaparják elő. Aki hallott már például 1964-es élő Beatlest, annak talán nem is kell megmagyarázni, mi a különbség a szellemidézés és a becsületsértés között.

"Nem feltétlenül hiszem, hogy ez lenne az a lemezünk, amely bejön majd a rádióknak" - véli Dean Ween az együttes kilencedik lemezének sajtóanyagában, s a Rolling Stone magazin lesajnáló kétcsillagos kritikája után úgy gondolom, szó nincs álszerénységről ebben az előrejelzésben. Hiszen már maga a lemez címe is "helyére teszi" a mostani Ween-anyagot, a kisbetűvel írandó, így a konkrét kanadai francia tartománytól elvonatkoztatott név ugyanis utalhat bármire, ami valahogy nem passzol a szokványos képbe.

Térey János: Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig (Válogatott versek 1988-2001)

Biztos nem lesz közönségfilm, hiszen kit érdekelne közvetlen környezetének lelki pestise nagytotálban, groteszk nyomorúsággá fokozva, kiváló dialógusokban, helyenként zavaróan hosszúra vágva. Pedig nagyon is élet közeliek a történetek, az a szám szerint hét darab, hogy a kabbalisztikának is adózzon a művészet.

Egyáltalán nincs ellenemre egy kis hosszabbítás: adjunk még másfél órát a nyárnak, akár haza is lehet vinni belőle egy kicsit, ki emlékszik arra már, hogy milyen volt negyven fokban a hatos villamos. Speciel én az idén úgysem voltam Hawaiin.

Ha a monszunlagzi bemutatása kapcsán a múlt héten decens spétet emlegettünk, akkor most filmmúzeum van: a jó nevű színházi rendező moziműve 1994-es keltezésű, lám, mégis győztük kivárni, ami persze nem jelent semmit, hiszen idősb Dumas Sándor regényének adaptációja tavalyelőtt is éppen annyit modott volna, mint jövőre.

Néhány éve a pop-art harminc éve leáldozott aranynapocskájának sugarai valami túlvilági és időn kívül foncsorozott lemezen hanyatt esve 3D-ben tükröződgetnek fel; Warhol ektoplazmatikusan buggyan ki minden lukán a hardvernek, Lichtenstein, Wesselmann és Rosenquist pedig manga-terminátoros kerttervezőként vizionáltatja önmagát.

máris tudja a kedves olvasó, hogy mire készülök: néhány érdekességet ajánlok szíves figyelmébe.

Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867-1918)

Akövetkező négy könyvet különböző körülmények terelik egy toll alá: könyvhét, lelkesedés, hála, kegyelet, harag, csalódás, öröm és megrendülés. A kritikus óvatosan mérlegeli az arányokat, részlegesen alkalmazza mértékeit, és hosszasan el-eltöpreng, vajon van-e a költészetnek közös nevezője. Költők olvasásakor jobbadán olyan érzésünk támad, mintha először olvasnánk könyvet életünkben.

Talán már feltűnt, hogy nem sikerült elrejtőzniük azoknak, akik a nyár divatszövetét, az álcázó terepmintázatot öltötték magukra. Ami alapvetően kétféle: homokszínű, sivatagos és barnás, zöld tónusú, erdős. Létezik a piacon fekete-szürke-fehér variáció is - az lenne a nagyvárosi? A régebbi terepmintázatok plasztikus, kicsit részletező grafikai stílusban készültek. A jelenlegi világtrend kemény élű, puha vonalvezetésű, keskeny pacniformákat használ, és valószínűleg az USA hadidesign terméke. Én először Andy Warhol Beuys portréja (1986) alatti felületként fedeztem fel ilyet, bírnám, ha Leonardo harci gépezetei "módján" Warhol is benne lenne a dologban.