A film erőssége és gyengesége is ez a hétfelé aprózott, ám keretbe foglalt szerkezet. Nagyokat lehet empatikusan borzongani a déja vu hálójában, és nagyokat lehet ásítani egyik-másik mellékszálon, ahol túlszalad a testüknek csak egy-egy részletét mutató párosok (egyszer triász) dialógusainak hossza az addig kényelmesnek mondhatón. Egyik másik etűd persze telitalálat, mindjárt az első is, ami azt a képtelen helyzetet vázolja, amikor valaki arra ér haza, hogy egy idegen öngyilkosjelölt, aki addig az ágyában aludt, egy kutyát tukmál rá, mondván, hogy az őt kiválasztotta magának. De nagyon tetszett nekem, amikor az ifjú férjen elkezd lötyögni az apaszerep, amint a lánya melle növésnek indul, vagy a hülye picsa feleség, aki empátia hiányában módszeresen készíti ki a férjét, mint az általam ismert kapcsolatok nyolcvan százalékának női résztvevői, teljes joggal. A színészek mind amatőrök, elképesztő természetességgel nyilatkoznak. Üdítő, hogy nem kell megfeleltetni a szereplőket a mindenkori szemleüdvöskéknek, ügyeletes macsóknak vagy született sármőröknek. Maximum az dereng, hogy egyszer mellettem ültek a Ráckertben, korsóval legyalult fejjel. Így a néző nyugodtan átadhatja magát a közös elfekélyesedésnek, már amennyiben nem zavarják túlzottan a dramaturgiai mellényúlások.Lényeg, hogy hordozzuk ezeket a vélt vagy valós lelki sérüléseket mi mindannyian, amelyeket Fliegauf egy pszichoanalitikus kéjelgő kegyetlenségével tár fel. Tobzódunk. A kerthelyiségben, az aluljáróban, a Tony and Guy fodrászüzletben, az utcán, a gangon ott vagyunk és vágyunk a boldogult betegek között mi is feketében. És ha egy kicsit is végiggondoljuk ezeket a tulajdonképpen rémes történéseket, amelyek amióta világ a világ történnek velünk - ergo az élet egy iszonyat, és nem a brazil partvidék -, akkor mi is úgy járkálunk majd a plázák vagy a gyorsétkezdék embererdejében, mint ahogyan a kamera pásztáz a film végén a tömegben.
- sisso -
A Mokép bemutatója
