Yuoko Shiokawa, SchiÛ András
Haydnnal kezdenek. Az Asz-dúr trióval. Haydn sokak számára csak bevezetés. Harmincegy trióját alig ismerjük, s bár a Beaux Arts Trióval valamennyi kapható, talán félünk hazavinni egy kilenc CD-nyi kincsesbányát. Haydn nem "bevezetés": már a lassú tétel hangneme (E-dúr) is mutatja: itt szokatlan (?) modernség és kísérletező kedv látható a kottában, nem véletlenül szentel egész fejezetet a klasszicizmus-szakértő Charles Rosen e műveknek. Az előadás komoly és muzikális. Yuoko Shiokawa hegedűje kissé akcentussal szól ugyan, mintha brácsa lenne, akárcsak a lemezeken, de itt kiderül: inkább csak a szólisztikus szerepet igyekszik kerülni.
Ki vezeti a triót?
Schiff András, aki határozottan, mégsem tolakodóan zongorázik, pedált alig használ? Vagy Perényi, aki állandóan kísér, mégis annyira együtt van két partnerével, hogy talán nem is ő a kíséret? Az első tétel hangnemeivel lep meg, a kidolgozásban körbejárjuk a Földet, többnyire itt is a hármas szám: a terc uralkodik. A lassú tétel pizzicatóval ékített zongora-harminckettedei talán erőszakosnak, váratlanul fortissimónak tűnnek ugyan, az ismétlésben - minden előírt ismétlést betartanak! - ez is megszelídül. A harmadik tételben aztán bőven van humor, Haydn mosolyog: ilyet ti úgysem mertek leírni, és ezt az előadók is élvezik, hát még a közönség.
Beethoven hat teljes triója közül a harmadik, a c-moll - Op. 1, No. 3 - beethovenesen indul, ahogy egy opus egytől elvárjuk, de hallhatóan korai mű, igazán csak a negyedik tétel, annak is főleg a vége meglepő. Ettől még nagyszerű a menüett triójának egészen meleg hangulata, nem is hinnénk, hogy C-dúr, mintha nem is az lenne, a mű végén sem; talán mégis a második tétel klasszikus variációi mutatják a zsenit, aki Beethoven nemcsak lesz. Az előadás nem tökéletes, épp a menüett triójában jobban esne, ha Yuoko Shiokawa merne feleselni (egyszer mintha szinte el is felejtene), máskor vezetni, de sok szép pillanat tanúi lehetünk, és nincs még vége a koncertnek.
Ha egyetlen Schubert-művet vihetnék a Lakatlan Szigetre, nagy gondban lennék, végül mégis az Esz-dúr triót választanám. Schiffék lemezét nem is szeretem (sokkal inkább Casalsékét, a Serkin-Busch Triót vagy Rubinstein-Szeryng-Fournier felvételét). Amit most hallunk, nem a lemezen hallható felfogás. Sokkal átéltebb, mélyebb. Már az első tétel kódájában érezzük: itt most
csoda fog történni
És a második tételben meg is történik, amit elmondani nem lehet: oktávban megszólal a két C hang, s én valami olyasmit érzek: kiválasztott vagyok, mert tanúja lehetek annak, ami 2003. szeptember 16-án, este 9 órakor a legfontosabb, itt a világ közepe. A zenészeken is látszik az átlényegülés, a Scherzando tétel (Schubert menüettnek nevezte!) inkább dalolós, mint játékos. A negyedikben most is (akár a lemezen) az eredeti verziót játsszák, itt jobban értem, miért; ma este nem baj, ha húsz percig tart a zárótétel, ha hosszabb a kalandozás, ha több a hangnemi kitérés, ha több téma szólal meg párhuzamosan, ha lassabban találunk vissza az origóhoz - a lassú tétel fájdalmas dalához, mely a mű végén előtör és megdicsőül.
Nincs ráadás, nem is lehet. A három zenész kimerülten, mosolyogva hagyja el a színpadot. A három zenész, három hangszer, három világ, három karakter mégis egy: a Trió.
Mesterházi Gábor
