Akik olvasták már írásait, jól tudják: Szabó Miklós érdeklődésének homlokterében rendre egyik maszszív ideológiai hagyományunk,
a jobboldali radikalizmus
eszme- és intézménytörténete állt. Az a virulens tradíció, amely máig is dominálja a szimbolikus politikai futballpálya egyik térfelét, s mely érveit, programjait, sőt ellenségképét tekintve is szinte kompaktul készen állt már a millennium idején. A Szabó Miklós által elemzett hosszú folyamat során a modernitás adott (liberális, illetve demokratikus) politikai és (kapitalista) gazdasági, továbbá (modernista) kulturális formáinak konzervatív elutasítása sajátos metamorfózison megy keresztül - természetesen nem csupán nálunk, de Európa-szerte: a korábbi, a megőrizhetetlen konzerválására törekvő reakcionárius maradiság helyét átveszi egy új, aktivista ideológia, melynek meglehetősen heterogén megjelenési formái mögött kétségtelenül felfedezhető egy közös eszmei mag, sőt az intézményekben is megmutatkozó hasonlóság. A történész a kötet első részében pontosan erre tesz kísérletet - felvázolni a korabeli kontextust, megmutatni, hogy a francia, osztrák, német, sőt orosz fejlemények miként befolyásolhatták a honi jobboldali mozgalmakat. (E tény fontosságának megértéséhez persze nem árt tudni, hogy akkoriban még több nyelven olvastak is az ún. tanult emberek.) A sok tekintetben külföldi mintára bontakozó magyar újkonzervativizmus (eme Szabó által is favorizált kifejezésnek természetesen semmi köze ahhoz, amit az utóbbi évtizedekben előbb brezsnyevista/balos, manapság szélsőjobboldali alapról megrovóan újkonzervativizmusnak neveznek, sőt támadnak) alapvetően két, egymással sokszor összefonódó és párhuzamos politikai intézményekben is megtestesülő irányzat képében jelentkezik. Az agrárius mozgalom és a politikai katolicizmus (alkalmanként s idővel interkonfesszionális politikai kereszténység) reprezentánsait összeköti a liberalizmus (és persze a szocializmus) gondolatának elutasítása, a társadalom és a politikai élet intézményes újraszervezésének igénye, az ellenségkép-építés s ettől korántsem függetlenül a demagógiára való hajlam. A hol lappangó, hol nyíltan megmutatkozó antiszemitizmus lényeges jellemvonása a Szabó által elemzett újkonzervativizmusnak - a spektrum persze meglehetősen széles: a nagy előd Istóczytól a finoman rasszista agrárius arisztokratákig terjed. Szabó gondosan vázolja fel a hazai (némileg persze oxymoronként hangzó) radikális konzervativizmus eszmei és intézményi felépülését: a szociális katolicizmust (s a keresztényszocializmust) megalapozó pápai enciklikák nyomán létrejövő Néppártot, s a honi politikai katolicizmus (sok tekintetben sikeres) harcát saját sajtója, tömegpropagandája és a társadalom sejtjeiig hatoló politikai tömegszervezete megteremtésére. Az érem másik oldala az agrárius érdekvédelem története:
a gazdakörök, népbankok,
Hangya-szövetkezetek, diákegyesületek létrehozásában kulmináló akarat műve, meg egy szavakban legalábbis erős szociális töltetű mozgalomé, melyet paradox módon jórészt szélsőreakciós grófok vezettek (efféle radikális jobboldali agrárérdekvédőként kezdi pályafutását a nagybátyja által gründolt Magyar Gazdaszövetség kebelében Károlyi Mihály gróf is, akinek pályafutása később egészen más irányú radikalizmus felé fordult). Szabó másik, kedvtelve elemzett topikja a radikális jobboldali diákszervezetek (asztaltársaságoktól a lövészegyletekig) - úgy is, mint a leendő jobboldali politikai elit rekrutációs bázisa, továbbá szerepük a jobboldali hivatalnok, szakértelmiségi és pártpolitikus elit politikai szocializációjában. Ennek kapcsán nyer különös értelmet a múlt század elejének hírhedett, sok tekintetben antiszemita tendenciájú keresztmozgalma - a jobboldali diákegyesületek vezetőségét korántsem meglepő módon ott találjuk majdan a húszas évek keresztény kurzusának, sőt alkalmanként a harmincas évek új, nyíltan fasizáló szélsőjobboldali mozgalmainak élvonalában.
Szabó Miklós munkájának különös érdeme, hogy az első pillantásra kicsit tán absztraktnak tűnő ideológia- , mozgalom- és sajtótörténeti fejtegetések konkrét, hús-vér személyekhez kapcsolódnak - sokszor olyan alakokhoz, akik (mint például az Alvinczi Eduárdként halhatatlan Krúdy-figurává transzponált Szemere Miklós) igencsak eleven valójukban testesítik meg a hosszú XIX. század végének daliás idejét. A politikai cselszövés és folytonos szervezkedés közben idejüket kártyával, lóversennyel, nőkkel (ne adj` isten, fiúkkal), mulatozással, párbajjal múlató figurák remek alanyai egy mentalitástörténeti értekezésnek.
Ezzel persze el is érkeztünk a munka problematikus részeihez. Szabó számára ugyanis a részletes társadalomtörténeti analízis bár fontos, mégis másodlagos jelentőségű az ideológiatörténeti fejtegetésekhez képest - megállapításai a mostanság publikált szakirodalom tükrében néhol meglehetősen elnagyoltnak tűnnek, ráadásul (bár az e világi eszkatológiájában egy pillanatig sem hitt) számára igencsak fontos a marxista osztályelméleti szempontú társadalomleírás - s ez egy kicsit súlyosnak hangzik azok számára, akik a kollektív osztálycselekvés, -ösztön és -tudat mibenléte és működése tárgyában kicsit több szkepszissel viseltetnek, mint a recenzeált szerző. Mindezeken túl a teljesítmény, a nagy mű így is lenyűgöző. Bár a jegyzetek egy része s néhány kéziratoldal elveszett, ami megmaradt, így is tanúskodik arról, mire képes a történészi kíváncsiság, ha alapossággal s nem kis invencióval párosul.
Barotányi Zoltán
Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003, 396 oldal, 3200 Ft
