Zene

Egészen elképesztő az a felhajtás, ami a Turbonegro körül zajlott az elmúlt néhány évben: a zenekar 1998 végén oszlott fel, majd eltelt néhány hónap, és egyszerre (a Therapy?-tól a Queens Of The Stone Age-ig) szinte minden második épkézláb zenekar arról nyilatkozott, hogy Turbóék lemezei pofozták helyre a hitét a tiszta rakendrollban. Egy-egy norvég fesztiválon mindennapos eseménnyé vált, hogy a fellépő sikercsapatok Turbonegro-feldolgozással tisztelegjenek a helyi legenda előtt, de a rockkedvelő közönség is kitett magáért: szerte a világon sorra alakultak a rajongóklubok (azaz a Turbojugendek, a zenekar politikailag nagyon nem korrekt világához illő megnevezéssel), hogy az egyenfarmerszerkós szurkolók egyesült energiával fejezhessék ki hódolatukat. Nemrégiben az egyik sajtófotó-kiállításon magunk is szembesülhettünk a Turbonegro divatteremtő erejével: az egyik pályaművön jóravaló német fanok a "Turbo-golf" névre hallgató szabadidős tevékenységet űzték, azaz a jellegzetes denimegyenruhában ütötték a labdát egyik háztetőről a másikra.

König Frigyes a húszéves pályáját összefoglaló nagy, wunderkammerszerű kiállításával előzékenyen kínálja fel jövendő monográfusának - gondolom, már ő is megszületett - a szinte kész anyagot. Pusztán csak hálóba kell majd kötögetni a feltűnően jól látható szálakat, melyek a gazdagon rétegzett és hihetetlen szorgalommal készített munkákat egymáshoz fűzik.

Schillerhez sem élete, sem utókora nem volt túl kegyes. Élete egyetlen vesszőfutás: menekülés a katonaiskola kalodájából, hányattatás és bujdoklás vidéki nemesi birtokokon, szakadatlan kötélhúzás egy korlátolt színigazgatóval, fáradságos és pótlólagos ismeretgyűjtés a jénai egyetem történészprofesszori stallumában, megkésett házasság, gyötrelmes betegségek, s végül - élete utolsó tizenegy esztendejében - állandóan éber, minden szót mérlegelni kénytelen eszme- és létcsere egy olyan lenyűgözően termékeny, fölényes szellemmel, Goethével, aki nemigen engedte tűzhelyének benső fénykörébe,

Ülünk a piros bársonyszékben, akár a Royal Family 1963-ban, a Prince of Wales színházban, és diszkréten várunk egy Beatle-t, pedig ordítani kellene: PAUUUUL! A színpad különböző részein magyarul elmondható beszólások szövegpuskáit helyezi el McCartney számára kúszva egy fürge technikus. Fütyül is a türelmetlen publikum, végre már mozog ott valaki. Csúsznak negyven percet, de egy várakozásban edzett generáció tölti meg (majdnem teljesen) az arénát. Végül a világ nemzeteinek jellegzetes dallamaiból, hangszereinek keverékéből összeálló, moll akkordra komponált, testes, instrumentális zakatolásra (nyilván Paul szintetizátoros munkája) karneváli pantomimnépség lepi el a színpadot. Szökdécselnek, tekeregnek (mint elődeik a teniszpályánál a Nagyítás című filmben), kicsit kelekótya a dolog, de szerethető.

Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

A klezmerzene jó. Legalábbis én szeretem. A klezmerdarabról eddig nem tudtam, hogy létezik, de amikor elolvastam, szerettem. A dráma ősbemutatóját a Radnóti Színházban tartották, elsőrangú szereposztásban, Forgács Péter rendezésében.

"...A Könyvtár határtalan és periodikus. Ha egy örökké élő utazó bármely irányban átutazna rajta, évszázadok múltán meggyőződhetne róla, hogy egyazon kötetek ismétlődnek egyazon rendetlenségben, amely, így ismétlődve, renddé, a Renddé válik." A Jorge Luis Borges Bábeli könyvtár című elbeszéléséből idézett rész azért került írásom elé, hogy - vállalva az elfogultság súlyos terhét is - nyomatékosítsam: Szíj Kamilla művészete nemcsak a hazai művészeti szcénából emelkedik ki, hanem az egyetemes kortárs művészet produktumaival is állja a versenyt. Persze nem az aktuális trendlovagok, galériaszajhák, műtárgykalmárok felturbózott világában: erre sem az érzékeny technika, sem a művek intim világa nem alkalmas. Szíj Kamilla ugyanis olyan grafikus, aki csupán hideg tűvel és rézkarcnyomó géppel, illetve szabadkézi karcolással készíti többségükben monokróm, minimális motívumsorból építkező, egyedi műveit.

10 óra 45 perc: a németek elfoglalták az 1. számú erődöt.

René Aubry a FranciArt - s egyszersmind a Világsztárok a Millenárison sorozat - keretében járt a minap hazánkban. Hogy a franciák büszkén mutogatják, az érthető teljesen, de a világsztárság azért túlzás, bár az utóbbi két-három évben felszökkent az ismertsége az "perencián is túl. Valójában csak akkor kezdett koncertezni, jó tíz éven át inkább csak színházi, táncos és filmes produkciók zeneszerzőjeként tartották számon; és tizenkét lemezéből az első kilenc is úgymond alkalmazott muzsikának tekinthető.

Halmai Gábor-Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok

Aművészet legfantasztikusabb pillanatai között is a legizgalmasabbak, egyben a leginkább félelmetesek az Énen önkézzel végrehajtott, viviszekciószerű "beavatkozások" vagy az afféle föl- és kitárulások, melyek eredményeképpen az Ego nemcsak pusztán pucérrá válik, de valamiféle próbababa gyanánt a megfigyelő számára (szemében vagy kezében) is formálhatóvá, egyúttal vizsgálhatóvá lesz. Benvenuto Cellini önéletrajzától Timm Ulrichs vagy Gilbert és George élő szoborként működtetett létkirakatáig élet és művészet (vagy inkább fordítva?!) látványos egység- és formagyakorlatait ismerjük; időről időre, sőt az időtől szinte teljesen függetlenül lépnek színre a szó szoros értelmében művészetéletek, hogy mutatva mutassák magukat, s hogy mi látva láthassuk őket.

Beregi Tamás könyve negatív fejlődésregény egy kezdetben normális fiúról, akit lassan felemészt a buja pesti éjszaka, ahol megszállottként keresi az ismerkedés titkát. Most viszont, úgy tűnik, megtalálta, írt egy kultuszregényt, tehát ezt a problémát már egy életre letudhatja.

Jelentős repertoárbővítést hajtottak végre a Nemzeti Filharmonikusok a Kocsis Zoltán vezetésével április 27-én adott koncerten. Szinte csupa ritkán játszott művet tűztek műsorra, ráadásul e programnak koncepciója is volt, íve, ha úgy tetszik. De már megszoktuk, hogy Kocsisnak remek az ízlése, és mindig pontosan tudja, mit csinál. És immár azt is, hogy nemcsak zongoristaként, de karmesterként is tudja, hogyan kell megvalósítania, amit tud. Stravinsky Scherzo a la Russe című, alig négyperces bohóctréfájával indítottak, ám e vicc, mint minden komoly humor, watteau-i szellemű, az ő híres Gilles-portréja sugároz ily mérvű szomorúságot kacagó álarcban. A zenekarnak nagyszerű bemelegítő volt, és a publikum hangulata is kezdett felparázslani, a nagyfokú ritmikus gazdagság, pontosság, az árnyalt színvilág jelentős estét ígért. Úgy is lett. A második számként játszott Bartók-opus (Négy zenekari darab) a mesternek a belső kottatárban őrzött művei közé tartozik, tökéletesen méltánytalanul. Kocsis, korunk legnagyobb Bartók-zongoristája mintegy játszi kézzel bizonyította be (és Kocsis valóban egyre magabiztosabb manuális munkával dirigál), hogy ez az 1912-ben felvázolt és 1921-ben befejezett mű a legérdekesebb Bartók-kísérletek egyike. Ez az interpretáció felszólított: ideje egy kissé átformálni a Bartók-képünket, az agyonjátszott darabok mellett eljött a pillanat, hogy fölfigyeljünk az olyan "melléktermékekre", mint a most előadott. Hogy a Mandarin egyik oldalágáról van szó, az nem kérdés; különösen a záró gyászinduló (Marcia funebre) idézi a háromszor is kivégzett kínai elpusztíthatatlan alakját. A Scherzo elemi erejű hangrobbanásokban adott hírt a zenekar bámulatos előrelépéséről, és ismét megcsodálhattuk Kocsis egyik legnagyobb erényét, a döbbenetesen pregnáns ritmikát. A dolog kezdett komollyá válni, és ekkor következett Maurice Ravel szintén csak a legritkább esetben előadott ifjúkori (1902-ben szerzett) dalciklusa (Seherezádé - Thomas Klingsor verseire). A bartóki rémálmok után feloldóan hatott ez a színes zsongás (Adorno: "Ravel volt a csengő-bongó kis formák legnagyobb mestere"). A szólót a Franciaországban élő Károlyi Katalin tökéletes kiejtéssel énekelte, szépen, kulturáltan, bár az első dalban (Asie) adós maradt a különféle karakterek megjelenítésével, viszont a másik kettőben bebizonyította, hogy remek a humorérzéke.