Másodpercre a tűréshatárunk végén vakítóan felvillan Paul árnyképe. ´rjöngő a lelkesedés, amint feltartott bal kezében felismerjük a hegedű alakú legendás Höfnert. Az élő embléma a lassan felkúszó fényfüggöny mögött a színes valóságra vált: feltűnik McCartney és a zenekar. Részben újak a zenészek: egy őrületesen kemény, duci dobos és két fiatal gitáros mellett a régi, tűhegyes pajeszú, kopasz billentyűs haver dolgozik Paul kezei alá. A nevüket nem tudom, én Danny Lane-nél (Wings) abbahagytam a sessionzenészek nevének memorizálását. A gitáros fiúk ügyes, megbízható, vérprofi muzsikusok, akik bármit eljátszanak, a hatalmas és modoros, összeszorított lábakkal bemutatott, Teletubbies-ugrálások ellenére. A Brian Jones külsejű szőke, sztáros figura Lennon helyén áll (pattog) a színpadon, még véletlenül sem emlékeztet szegény Johnra, a másik Paul bal oldalán dolgozik; a fiatalok csak egyszer énekelnek közös mikrofonba (mint Paul és George anno), nyilván fegyelmezetlenségből. Paul nagyon vigyáz arra, hogy a produkció látványa ne is emlékeztessen a Beatlesre.
A "Jó estét, Budapest!" köszönés után a Hello Goodbye az első szám. Hú, ez rekedt, bazzeg, mondja barátom, Feri (kettőnk közül ő a lennonos), biztosan szétüvöltötte magát tegnap Bécsben. Az istenit, sziszegem felé (én, a paulos). Bizony, az elején nem volt a helyén Paul hangja. Nem mennek a magasak, fátyolos és óvatos a tónusa, de a meleg, bocis tekintete nyugalmat áraszt a nagy kivetítőről. Ez egy kilencven helyszínes turné vége, és ő jól tudja, minden rendben lesz. Felváltva jönnek a dalok (sosem lennék hajlandó a nóta szót leírni, utálom!) az önálló McCartney-lemezekről, a Wings-korszakból, na és a Beatlesek. Nagyon jól szól minden, talán a magas hangok hiányzanak, meg egy kis csilingelés. Személy szerint nagyon féltem, hogy a Wings-számokat fanyalogva hallgatom majd, belerondítva saját áhítatomba, de nem így van. A legjobbakat választja ki (Band On The Run, Jet, My Love), nagyon erőteljes, sodró minden pillanat. Paul hangja ekkor már fényesen cseng, és ha torokból amúgy rockosan ordít, az sem árt neki. Nem fullad le, reggelig is bírná. Neki is vetkőzik, ledobja a turnéra tervezett (Stella McCartney?), kicsit a korai, szürke zakós és a fényes, Sergeant-uniformist keverő színpadi jelmezt, és piros trikóban nyomja tovább.
A negyven éve ezekre a pillanatokra váró, őszülő, kopasz gombafejek a nézőtéren már rég elfelejtették, milyen drága volt a belépő.
Természetesen a legfelkavaróbb élmény a Beatles-slágerek felhangzása. Paul finom ízlésére, intelligenciájára mutat, hogy meg sem próbálja John "zsinóron húzott", karcos vokáljait reprodukáltatni a zenekarral, pedig a feladat megoldható; a Here There And Everywhere hármas szólamából (John egyik kedvenc McCartney-dala) nagyon hiányzik is az a hangszín. Harrison gitárszólói majdnem az eredetiekkel azonosan szólnak, de Paul nem egy revival bandát hozott össze, megengedi a gitáros fiúknak, hogy megnyújtsanak, vibrátózzanak néhány hangot. McCartney finom kézzel és érzékenyen korszerűsít néhány slágert. A Michelle-t egy franciás tangóharmonika remekül megírt kísérő dallamaival egészíti ki, ellenpontozza a közismert zenei szövetet, így a felgyorsított ütemben eljátszott számból végleg eltűnik a régi, kissé a tini lányoknak való édiség. Zseniális, mondja már megnyugodva Feri, aki mellettem végigénekel minden számot (időnként kisegítve Pault az alsó szólamokkal is), elnyomva a több ezer wattos eredetit. A Live And Let Die (ha valaki azt hinné, hogy ez Guns & Roses, az szégyellje magát!) lassú intrója után bevágó rettenetes erejű pirotechnikai robbanás azonban csendre inti őt. Az én kedvencem ezen az estén a Getting Better a Sergeantről. Ilyen vaskos, gyomros zenét csak a hangjegyek biológiai folyamatokat beindító, "megfelelő" elhelyezésével lehet elérni, a hangerő csak közvetíti ezt. Ez az egyébként különlegesen furcsa szám is rávilágít Paul zsenialitására, hogy bármilyen jellegű dallamot (ez éppen döngölős) képes felruházni a katarzis lehetőségével. Az ehhez szükséges, szakmainak tűnő, tökéletes megoldásokat érzésből elintézi. "Betegesen" muzikális, aki ha kell, a struktúra részévé tud tenni egy, a dallamfolyamba szúrt, váratlan hangzású akkordot, és ezzel el is intézi például a középrészek kialakításának rettenetesen nehéz kérdését.
A koncert további részében hol egyedül "hathúrosozik" (Blackbird, Yesterday), ukulelén elpöngeti George emlékére a Somethingot, hol zongorázik (Let It Be, Lady Madonna, Hey Jude). Fáradhatatlanul ontja kifogyhatatlan repertoárjából a kötelező ráadásokat a dobogó, tomboló fifty-agereknek. Figyelmesen, magyarul beszélget közönségével. "Szeretnétek még?", "Énekeljetek velünk", "Haza kell mennünk!" Azt pedig, hogy nem játszott a Medgyessy Pétertől ajándékba kapott furulyán, szintén a biztos ízlésének köszönhetjük.
Szőnyei György
Budapest Sportaréna, május 15.
