Könyv: A leszálló nap háza

szerző
Keresztesi József
publikálva
2003/20. (05. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

Arecenzens ezt a könyvet - mintegy a közepéig - vállán a kisördöggel olvasta, mivel kifejezett gyanakvással tekint a keleti kultúrák és ősi bölcsességek nyugati importjára. Nemcsak azért, mert vakon hisz az egyenes vonalú technikai fejlődésben, a tartósított löncshúskonzervben és az Éva vermutban, szabad óráiban pedig szívesen böngészget taoellenes röpiratokat, hanem mert úgy véli, hogy minden, a Nyugat alkonyával szemben kijátszott nem nyugati tradíció szintén csak a mi napnyugati hagyományunk része: módszer és gyógyszer. Az európai szellem történetének oly gyakori en bloc démonizálása szintén az európai hagyomány szerves alkotóeleme, a kétezer plusz áfáért megvásárolható beavatás-kézikönyvek lélektani háttere pedig a keresztény tradíció figyelembevétele nélkül aligha fejthető fel. Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm, mormogta a recenzens, előre is fázva a japán témájú regény ismerős idegenségétől, a rágós metafizikai szusi ízétől.

Aztán az ötvenedik oldal tájékán egyetlen mozdulattal lesöpörte válláról a kisördögöt.

H

A dolog magyarázata Krasznahorkai írásművészetének meggyőző ereje. A légies könnyedséggel indázó, aprólékos műgonddal felépített hosszú mondatok amellett, hogy érzékletes pontosságúak, prózaversként szólalnak meg. A magával ragadó dikció mellett pedig - és ez legalább ugyanilyen fontos - a szerző a japán világot, kultúrát és hagyományokat szervesen illeszti a szövegébe, és így ezek egzotikus díszletek helyett a regény világát megalapozó stíluselemekké lesznek. Hosszú leírásokat olvashatunk a rituális kolostorépítésről vagy a japán könyvkészítés történetéről (a bambuszcsíkokra írott szutráktól a nyomtatott könyvekig), és ezek a leírások a legkevésbé sem papírízűek, hanem belesimulnak a szöveg fősodrába, cizellált, költői jelenetekként. A stílus tehát magát az ábrázolt mentalitást, a környező világot illető gondosságban, a finom és elmélyült tevékenységben megjelenő világlátást idézi meg.

A Hagyomány

mibenlétének a definíciója is egyfajta mesterségbeli alázat attitűdjére épül: "tulajdonképpen nem is jelentett egyebet, mint a tapasztalatra épült gyakorlat előírásainak fegyelmezett, de mindvégig rugalmas, természetes követését, a lehető legkövetkezetesebb eljárásokat és mestereket, végső soron az egyszerű bizalmat abban, hogy van hagyomány, hogy ez a hagyomány a megfigyelésre, az ismétlésre és a természet belső rendjének és a dolgok természetének a tiszteletére épül, s hogy ennek a hagyománynak sem az értelme, sem a tisztasága kétségbe nem vonható."

A Hagyományra támaszkodó alkotás, létrehozás (lánykori nevén poiészisz - figyelem, ha úgy akarjuk, a művészetről szóló európai diskurzus kellős közepében vagyunk!) legszebb példája, amikor a templomi ácsmester a kolostorépületek majdani anyagául szolgáló hinokiciprus-erdő előtt esküt tesz, hogy a szent irtás alkalmával nem pazarolja el a fák életét, hanem "a szépség életében" részesíti őket, minden egyes fa arra a helyre kerül majd a szentélyben, amelyet a hegyen is betöltött: az északiak az északi oldalra, a hegytetőn nőtt fák lesznek a csúcsgerendák s a többi. Az emberi művelet a természet rendjét követi, aprólékosan szabályozott formában, a mesterségbeli fogások gyakorlata, a tekhné pedig csupán finomítja, csiszolja a rendben megjelenő Hagyományt, nem írja fölül, és nem kérdőjelezi meg. Az abszolút szépséget mégsem ezek az építmények, hanem a regény szellemi középpontja, a főszereplő által hiába keresett, rejtett kert jeleníti meg: "nem látványosság volt tehát és nem cirkusz, [...] semmi köze nem volt a kellemességhez és akár az emelkedett, akár a közönséges szórakoztatáshoz, egy szóval az egyszerűsége, mely a lényege volt, egyúttal a szépségnek tovább már sűríthetetlen koncentrációját jelentette, az egyszerűség bűvöletének olyan erejét, aminek hatása alól nem vonhatta ki magát senki [...]" Itt nem is arra a tényre hívnám fel a figyelmet, hogy a fenti szépségideál a távol-keleti kerttörténeti vonatkozások mellett tisztességes kantiánus mellékízzel rendelkezik, tehát itt sem teljesen idegen mohaszőnyegen járunk, hanem hogy ez a kert nem emberi kéz műve: "a természet rettentő véletlenjei" hozták létre éppen ilyennek. Íme, az archetípus, amely felé minden művészi tevékenység halad, "a természet belső rendjének" valószínűtlen, ugyanakkor tiszta megnyilvánulása. A Hagyomány reálisan létező esszenciája, amelyet saját szemével igyekszik megpillantani a regény hőse, Genji herceg unokája - természetesen hasztalan.

H

A rejtett kert kutatójáról személy szerint nem sokat tudunk meg. Több száz éve, több életen keresztül nyomoz a kert után. Még a nevét sem ismerjük, csupán rendkívüli szépségéről értesülünk, amit szintén "nagyapjától", a nagy Genjitől örökölt. Ez az ős a monogatari nevű japán prózai műfaj klasszikus darabjának, Muraszaki udvarhölgy Genji monogatari című udvari regényének a hőse (a mű 1010 körül keletkezett, és 1963 óta magyarul is olvasható, Gendzsi regénye címen, mintegy ezerötszáz oldalon). Ebben a könyvben a herceg többnyire a legkülönfélébb hölgyek után kóborol, hol sziromhullás, hol tarkálló őszi levelek közepette, afféle

távol-keleti Szindbádként

(és most persze nem a közel-keleti világutazóra gondolok, hanem Krúdy figurájára). A Krasznahorkai-regény főszereplője e szépség iránti érzékenység kiveszőben lévő tradíciójának az örököse. A keresésére induló, útbaigazítást kérő részeg társaság előtt a megkérdezett öregasszony bevágja az ajtót: "Sose hallotta ezt a nevet." Mintha csak a Buddhához intézett szavak visszhangzanának itt: "Minden szavadat félreértjük. Elvesztettünk egészen." A kolostor félig hátraforduló Buddha-szobrának a mozdulata szintén az elzárkózás gesztusa: "Azért fordította el ezt a szépséges tekintetét, hogy ne kelljen néznie, hogy ne kelljen látnia, hogy ne kelljen tudomásul vennie, maga előtt, három irányban, ezt a rohadt világot."

Az egész regényt ez az általános, fenyegető katasztrófaérzet lengi be. A kegyetlenül megkínzott, haldokló kutya, a bokrok mögött, a leszálló estében meglapuló, majd kiszenvedő veszett róka, a deszkabódé oldalára fölszögezett aranyhalak, az értelmetlen rombolás nyomai az elhagyott kolostorépületben, az összes baljós motívum egy enyhe földrengésben, alig észrevehető finom remegésben kulminálódik. Ezt a kozmikus pánikhangulatot némileg földhözragadtabb és jóval didaktikusabb képekben jeleníti meg a rendfőnök elhagyott szobájában, az európai zárral (!) felszerelt európai ajtó (!!) mögött meghúzódó, Johnny Walkertől bűzlő (!!!) belső rezidencián található felfordulás: "szakés üvegek tömege, könyvek és képes magazinok a földön, egy nagy amerikai filmplakát a falon, [...] egy villás antennával felszerelt primitív televíziókészülék, [...] nadrágok és ingek és zoknik összekeveredve számtalan dogival és [...] kimonóval, övvel, [...] borítékok és reklámszatyrok mindenütt, bábeli káosz, kitakaríthatatlan kosz [...]". Plusz a whisky, a veszett Nyugat mérgező nyála. Lement a nap.

Gyanítható, hogy az eltűnt rendfőnököt is magával sodró káosz szoros összefüggésben állhat az ágyára hajított francia nyelvű könyvvel, amely a végtelen fogalma ellen érvel kétezer oldalon keresztül, s amelynek az ismertetésére a regény egy külön fejezetet szentel (a kötet leghosszabb fejezetét). A könyv alaptétele szerint "a számok rendje véges, és nem végtelen tartomány, [...] a valóság számára végtelen mennyiség nem létezik, mert a valóság kizárólag véges tartományokban létezik, [...] azaz a valóság tárgyi jellegű". Mindebből az következik, hogy "amíg vannak dolgok, addig vannak közöttük fogalmi távolságok is", tehát nem létezik két egyforma dolog ("két elem, két részecske, két isten, két madár, két virágszirom"), minden véges és egyedi: a világban nincs végtelen.

A mértékek és léptékek kérdése persze nem csupán itt bukkan elő a regényben. Amikor Genji herceg unokája az elhagyott kolostorba érkezik, két kapun kell átlépnie. Mindkettő a falon belül helyezkedik el, voltaképpen a kolostorudvaron, és sajátos üzenetet hordoznak: "a megérkezés értelmét feladattá tették", és a belépő "az emberi létezés aljas története után olyan kérdések kitüntetett alanya lesz, ahol emberre vonatkozó kérdések többé már nem merülnek fel".

A recenzens feladata viszont ebben az esetben is a regényre vonatkozó kérdések feltevése.

H

A végtelenellenes francia könyv szerzője kikéri magának, hogy a műve két kötetben esetleg könynyebben volna forgatható, hiszen a kétkötetes kiadás magát a szerzői alapkoncepciót kérdőjelezné meg. Krasznahorkai regénye ezzel szemben voltaképpen kétkötetes: rögtön a II. fejezettel nyit.

Az első fejezet hiánya

az előzmények elvesztésére, eltűnésére utal, és ennek a fényében a virtuális első fejezet gyaníthatóan jóval terjedelmesebb, mint maga az előttünk fekvő szöveg, potenciálisan akár a Hagyomány teljességét is magában foglalja. Mindez ugyanakkor inkább csak írói manír marad, mintsem a koncepciót erősítő effektus. Ez a töredékesség ugyanis egyáltalán nem véletlen baleset, hanem a nyilvánvaló szerzői intenció eredménye: megkonstruált spontaneitás. Nem rejtély, hanem rejtélyeskedés.

A regényben ugyancsak mindvégig az elbeszélő uralkodik. Az ő tekintete "egybelátja" mindazt, amit a történet szereplői külön-külön még csak nem is sejtenek. Elsősorban nem is a földtörténeti, hagyománytörténeti, kulturális tablókra gondolok, hanem például az olyan mozzanatokra, hogy Genji herceg unokája nem olvassa el a rendfőnök szobájában heverő könyvet, hanem az elbeszélő ismerteti velünk a tartalmát, vagy hogy ő adja meg az olvasó számára a nevezetes Buddha-szobor elforduló mozdulatának a magyarázatát is. A rejtett kerttel szintén az elbeszélő által szembesülünk. Genji herceg unokája elhalad a kert előtt, nem találja meg, s mint kiderül, a csodálatos kert véletlenszerű, spontán létrejöttének ez a pillanat volt az értelme: "valóban minden, minden egyes apró esemény, fordulat és siker ide vezetett, ezt akarta, [...] s mindezt valóban egyetlen perc miatt, az egészet csak azért, hogy ő egy nap, most, ma, késő délelőtt, elmenjen itt, [...] ezúttal, vagy örökre elmulassza [...]." Az elbeszélői szólam elúrhodását természetesen eszem ágában sincs valamilyen irodalomtudományos katekézis nevében a szerző fejére olvasni; pusztán arról van szó, hogy a regényben lépten-nyomon felbukkanó rejtélyek és rejtélyes összecsengések ennek a mindentudó elbeszélőnek a számlájára írhatók. ´ maga e világ titkos törvényhozója, és ez némi feszültséget generál a regény világát pusztulásában is meghatározó Hagyomány vonatkozásában. Mint ahogy valószínűleg nem véletlen az sem, hogy a Hagyomány fentebb idézett definíciója éppen a könyvtörténet, a könyv mint (mű)tárgy előállítása és megírása kapcsán kerül szóba. A rejtett kert kialakulását a természeti erők összjátékaként leíró, földtörténeti fejezetben pedig szintén az elbeszélő tárja elénk a végtelenséget tagadó tézis cáfolatát, egyszersmind a kozmikus renddel azonos Hagyomány lényegét - "a halhatatlanság forrása nem egyéb, mint az ismétlődés maga" -, s a mindezt feltáró "földtörténeti" pillantásból ugyancsak az ő tekintetén keresztül részesülünk. Az ismétlődés és a végtelenség mint a kozmikus rend foglalata egyébiránt nem túlságosan vigasztaló gondolat: ahogy örökkön tart a rejtett kertet létrehozó mohaspórák körforgása, úgy a halálra kínzott kutya menekülő futása sem ér véget soha, a halálon túl sem.

A történet végére eltűnik a kolostor, és eltűnik Genji herceg unokája is. A vasúti forgalomirányító szertartásosan meghajol a kifutó üres szerelvény előtt, amely, a regény utolsó szavaival, visszatér "Kyotóba, a csodálatos városba, ahol most éppen nagy baj volt valahol".

A decensen katasztrofista

zárlat és a művet lezáró rejtély ellenére a történet kerek és katartikus - sőt annak ellenére, hogy a főszereplő voltaképpeni küldetése, a rejtett kert felkeresése kudarccal zárult. Ezt a teljességérzetet ismét csak az elbeszélői szólam teremti meg. A keleti tradícióval kapcsolatos nyugati beszédmódok legtöbbje - a tudományos szövegektől eltekintve - általában nem nélkülözi egyfelől a nyugati világot illető kultúrkritika szólamát, másfelől a keleti titokba történő beavatás szerkezetét. Mindez a Krasznahorkai-regényben is megjelenik: a nyugati világ nyomai a pusztítás és pusztulás jeleiben fedezhetők fel, a beavatást pedig az elbeszélő végzi el. Hogy mindez mégsem válik zavaróvá, hogy a szöveg nem billen át didaxisba, az annak köszönhető, hogy valódi szépprózát tartunk a kezünkben. Elhiszem Krasznahorkainak, amit mond: annak hatására, ahogy mondja.

A két világ, "a" Kelet és "a" Nyugat közti átjárást leginkább nem a filozófiai vagy az életvezetési diskurzusok, hanem a művészet képes biztosítani (és leginkább persze termékeny félreértések révén; erre utalt a korábbi, nyilvánvalóan minden történeti alapot nélkülöző Szindbád-Genji-párhuzam). A recenzens - minden kételye dacára - megismétli a regénybeli forgalmista gesztusát: meghajol Krasznahorkai teljesítménye előtt. Nem tudja, milyen valójában Japán, de Krasznahorkai Japánja nyomot hagyott benne.

Aztán arra gondol, hogy ez az esztétikai győzelem vajon nem régtől ismert, tipikusan európai fordulat-e. Nézi, ahogy a kisördög mászik a nadrágszárán fölfelé. Eszébe jut a kiábrándult keleti tekinteten átszűrt nyugati rejtély: Akutagava Rjunoszuke ragyogó novellája a közös hajnali szalonkázásra induló Tolsztojról és Turgenyevről.

Keresztesi József

Magvető, 2003, 144 oldal, 1790 Ft

szerző
Keresztesi József
publikálva
2003/20. (05. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...