König művei a nyolcvanas évek közepére - miközben témáikat tekintve meglehetősen széttartóknak látszottak - stilárisan egyneműekké váltak egy expanzív és az időt, a történelmi időt a maga agresszív teljességében megélni és megérteni igyekvő gondolkodásmód érvényében. A tradicionális, száraz flamand technikával festett művek durván négy, egymással persze érintkező körben mozogtak: az egyik a barokk illuzionista és őskonceptualista, Andrea Pozzo emlékének szentelt képek csoportja, a másik az amatőr fényképek alapján festett, példamutatóan döbbenetes Gyermekkori monumentumok című sorozat, a harmadik az elmebetegek és nyomorékok bestiáriumszerű portrégalériája, s végül a negyedik a XIX. századi irodalmi élet és tudományosság allegorikus zsánerképeiből áll össze. A sorozatokat a külsődleges jegyeken, a kéznyomon túl a festő állandó, narcisztikus jelenléte és az a szándéka fűzte össze, hogy az archaikus realizmussal megfestett jelenetek és arcképek szarkasztikus, nemritkán maliciózus allegóriákként működjenek. König számára különösen fontos volt, és máig az is maradt az időtlen tér - az allegória meg már önmagában is metafizikus jelenség -, következésképpen döntő jelentőségű az a mozdulat, mellyel
a kretén-portrék
groteszk tárggyá, egyszersmind félelmetes szimbólumokká teretlenedtek, s amelynek révén a szoborcsoportozattá ironizált gyerekképek egyszerre lettek hősi és síremlékek, a nagyság lehetőségét és a pusztulás bizonyosságát sugallva.
Ugyanakkor van e képeknek s egyáltalán, König Frigyes "magaviseletének" egy igencsak sajátos jegye: a hitelesség, a tudomány(osság) iránti mélyen elkötelezett, egyszersmind ambivalens viszony. Képei (és anatómiai, optikai, valamint várépítészeti szakkönyvei) egyszerre felhőtlenül, felvilágosodottan, mintegy enciklopédikusan valódiak; leírók, feltárók, összefoglalók, ám mindegyiküket átlengi az irónia, a szarkazmus, mely az áhított tökéletességet opálos fénybe vonja. König viselkedése, tagadhatatlan manírjai olykor azt a bohócot juttatják eszembe, aki tökéletes mozdulattal rúgja odébb a jól megtervezett mozgássorral felvenni vágyott labdát mindannyiszor, ahányszor kecsesen lehajol érte, majd mutatványát sziporkázó kommentárokkal látja el. Úgy tetszik, mintha König sem tenne mást, mint az ideálrendben az ideálrendetlenséget keresné folyton-folyvást.
A kilencvenes években aztán - a technikát illetően nem, de tematikailag - alapvető változások figyelhetők meg König Frigyes festészetében. Archaizáló, metafizikusnak tetsző városi jelenetek, intim szobabelsők és csendéletek váltják fel a félig-meddig fiktív irodalomtörténeti vagy gyerekkori zsánereket, és sorozat indul kegyetlenül a realizmus alatt megfestett, meztelen fürdőzőkkel. A téma és a motívumok kicserélődése nem jelent azonban változást a látásmódban: marad a téri illúzió felkeltésének szándéka, majd kényesen rétegzett és szellemes analízise, a perspektíva megzavarásának és újraszerkesztésének gesztusa. Mindez azonban egyre bonyolultabbá válik, hiszen a kép a képben eljárás ravasz posztmanierizmusa a város- és zsánerképeket szinte szétkomponálja (mondhatnánk: dekonstruálja). E festmények szerkezete majdhogynem felismerhetetlenné válik, s rajtuk "formál-perspektíva" helyett a kaleidoszkóp logikája nyilatkozik meg.
A "fürdős képeket" szemlélve a gyanútlan nézőt valami csöndes, békés anakronizmus hangulata keríti be; eszébe jut Zsuzsanna, Betseba, felrémlenek előtte keleti megmerítkezők, ellebeg belső múzeumában néhány múlt századi "nagy fürdőző", s ha nem adja fel romlatlanságát (vagy nem tudja, mert nem teheti, mert ártatlanságához nem férkőzhet semmi sandaság), akkor meg is marad a régies emlékeknél, az édes reminiszcencia illúziójánál. Legfeljebb talán megborzong egy picit, ám maga sem érti, miért...
Máskülönben: rafinált-fanyar festményeivel König
életveszélyes
mutatványra vállalkozott. A húszas-harmincas évek vidéki fürdőkultúrájának díszletei közé állított-fektetett-hajított már nem bábú, még nem ember figuráival végzetesre nivellálja az emberábrázolást (a századvég - talán minden század végének - legkínosabb, egyben legtermékenyebb-termékenyítőbb festészeti dilemmáját), staffázs-figurákká szegényíti a protagonistákat, mintegy leszedálja, lelassítja, majdnem megállítja a történetet (történelmet), anélkül, hogy narratívvá válna, vagy a metafizikus festészet ismert, unott-irodalmias manírjainak rabjává lenne.
König, aki nem tartozik iskolákhoz, irányzatokhoz, magaviseleti klubokhoz, hihetetlen magabiztossággal, s ahogy mondani szokták, invencióval és erudícióval teremtett meg egy, a magyar festészetben példa nélküli életművet. Kiállítása nemcsak az utóbbi évek egyik legérvényesebb művészeti teljesítménye, de valódi példa az autonóm gondolkodás erejéről.
Hajdu István
Nyitva június 20-ig
