A gemütlichkeitnak nyilván már rég annyi, de eddig nem nagyon volt mit a helyére pakolni. A fejlődés viszont feltartóztathatatlan, a kültelki kupleráj Bécsben közel negyed század szívós mozimunkájával lassan, de biztosan küzdötte fel magát világlátásunk egyik útmutatójává. Tudjuk, hogy dagadt és borotválatlan a főnök, hogy erőszakos tahók a kuncsaftok, tudjuk, hogy ukránok a lányok (vagy magyarok, szlovákok, bolgárok, szerbek és valahány nép a naptárban). Tudjuk, hogy innen már nincs hová, ismerjük a színésznőket, akik eljátsszák a szerencsétlen párákat, tudjuk, hogy mindenki meghal már az elején vagy a közepén, a film végét csak a hátramaradottak várhatják ki, mert bele kell mondaniuk a kamerába a másodlagos frissességű és harmadlagos fontosságú (semmire se jó) tanulságot - a könyökünkön jön ki az egész Westbahnhof. Bécs nem a Nyugat, hanem a Pokol kapuja - kelet-európai mozilakóknak fenntartva. S a kelet-európai mozikat már régen mások lakják, mint akik látogatják, nincs is semmi közük egymáshoz, talán kétfajta közös örömük, ha létezik még, sokat mondok. Az egyik nyilván abban áll, hogy én - nyilván, mert heti rendszerességgel leszurkolom a jegyet - még mindig nem vagyok ennyire lent, s abban is van valami megnyugtató, hogy ezúttal nem képességeim, hanem szándékaim híján nem tudok azonosulni a hősökkel. Így lesz például Gryllus Dorkából, a posztszovjet körzetből szalajtott elesett kis cafka gyakorlott megformálójaként földönkívüli, szuperhős és egy személyben a nyolcadik utas. S pontosan annyi közünk is van hozzá - és kizsákmányolóihoz -, mint nevezettekhez. Semmi.
