"Legyünk mi!" - Szabó Attila, Csík zenekar

Május 11-én tartja Szívest Örömest című DVD-jének a bemutatóját a huszonkét éves Csík zenekar a Fonóban. Lesz ott minden, autentika és borkóstoló, a könnyűzenész kollégák közül pedig Kiss Tibor és Presser Gábor. Hogy az autentikus népzenélés szakmai köréből milyen út vezetett a jobbára csak popegyütteseknek kijáró népszerűségig, azt térképeztük fel Szabó Attilával.

Magyar Narancs: A kilencvenes évek közepén, amikor először láttalak titeket, egészen másképp festettetek. Akkoriban hogyan láttátok a népzenei életben betöltött szerepeteket?

Szabó Attila: A nyolcvanas évek végén, amikor népzenét kezdtem játszani, a rendszerváltás következtében nyitottabbá vált a népzenei élet Magyarországon. A hozzáférhető hangfelvételek száma ugyan nem nőtt, viszont könnyebben lehetett Erdélybe utazni, ahol e zene forrásánál első kézből tudtunk tanulni az adatközlőktől. Itthon még főleg a szakmai körökben - népzenei táborokban, táncegyütteseknél - ismerték a zenekart, saját koncertje csak elvétve akadt. De Janikának (a zenekarvezető Csík János - a szerk.) már megvolt a maga rangja, az ő kisugárzására nagyon kellett figyelni. Mindig a középpontban volt. Én 1995-ben kerültem képbe. Felhívott Janika, hogy lenne egy koncertjük, és nem ér rá a másik prímás. Akkor épp az egri Gajdos zenekarban húztam, de hát kevesen voltunk népzenészek, mindenki mindenkit ismert. Aztán a Csíkban ragadtam.

MN: Ekkor már jó húsz évvel túl voltunk a táncházmozgalom kezdetén. Számotokra még mindig az volt a fontos, hogy a népzene autentikus ágához kötődjetek?

SZA: Igen. A Csík zenekar kimondottan revival népzenét játszott. Mi csak abban gondolkodtunk, hogy azt minél hitelesebben, minél szívmelengetőbben tudjuk elmuzsikálni. Ahogy azoktól az erdélyi prímásoktól hallottuk. Ott még erősen élt ez a hagyomány, és ha az ember betévedt egy lakodalomba, teljesen elképedt, hogy milyen szorosan kötődik egymáshoz a zene és a tánc, hogy milyen erős még ez az életforma. Ezt Magyarországon olyan formában, mint Erdélyben, már nem lehetett látni. Ezért jártak az emberek ki. Egy gyűjtőút részben arról szólt, hogy a hangokat pontosan meg tudjuk örökíteni, ugyanakkor kint valami olyan dologba kerültél bele, amit aztán szerettél volna tovább éltetni. És ez egy csomó embernek itthon is betalált. Függetlenül attól, hogy erről a kultúráról alig lehetett tudni, még a zeneiskolákban sem lehetett azt a népzenét tanulni, amire Bartók és Kodály az életét tette fel. Hatévesen kezdtem hegedülni, de már főiskolás voltam, amikor először hallottam ilyen zenét. Betévedtem egy táncházba Egerben, és rögtön elájultam. - "Te jó isten, mi ez? Mit játszotok?" - "Magyar népzenét. Palatkait. Egy palatkai szökőst." - "Micsodát? Mi az, hogy palatkai szökős?" És közben az ember azt hallja, hogy ez valami csoda... Hát ezt a csodát akartuk mi is átadni.

MN: Egy budapesti koncerten mondhatjuk-e népzenére, hogy autentikus, miközben már semmi köze az eredeti környezetéhez és ahhoz az életmódhoz, ami egykor működtette? Egyáltalán, mi az, hogy autentikus?

SZA: Autentikus népzenének azt nevezzük, amit a hagyományos dallamokból a hagyományos előadásmóddal játszunk. Ha ez egy széki dallam, akkor úgy, ahogyan - hegedűvel, brácsával és bőgővel - az ottani zenészek játsszák.

MN: De minden faluban másképp játsszák...

SZA: Így van. Ezért van az, hogy kezdetben csak azt mondtuk, hogy mezőségit vagy kalotaszegit játszunk, vagyis csak a nagyobb tájegységek jelentettek választóvonalat. Aztán ahogy egyre mélyebbre mentünk, már megkülönböztettük a falvakat, sőt a prímásokat is. A széki zenében például nem mindegy, hogy "Icsán" Ádám Istvánt vagy Dobos Károlyt, Ilka Gyurit vagy Zsukit játszunk. Aztán meg az jött, hogy egyesek az "Icsán" 72-es felvételét, mások a 78-asat vették alapul. Ehhez persze idő kell. De ettől a híven követett előadásmódtól tekinthető autentikusnak az ilyen zene.

MN: Volt egy év, amíg - az autóbalesete miatt - Jani nélkül játszottatok. Mekkora súlya volt annak a zenekar történetében?

SZA: Még arra is emlékszem, hogy hol álltam a lakásban, amikor felvettem a telefont... Tamás hívott, hogy mi történt. És hogy nagy a baj. Már túl voltunk A kor falára című lemezünk megjelenésén, és éppen bőgőst váltottunk - ekkor kezdtünk együtt dolgozni Bartók Józsival. Az valahogy fel sem merült, hogy akár meg is szűnhetne a zenekar. Teljesen egyértelmű volt, hogy most dolgozni kell, aztán majd bekapcsolódik Jani is, amikor felépül. Először segélykoncerteket szerveztünk, mert hárman is megsérültek abban a balesetben.

MN: Janin változtatott ez az eset?

SZA: Változtatott, nyilván. Picikét csendesebb lett.

MN: Az A kor falára volt az első olyan lemezetek, amely a feldolgozások irányába mutatott.

SZA: Jani kiszúrta, hogy van egy akasztós, amiből érdekes lehetne valami szvinges dolgot csinálni. Hogy megpróbálhatnánk a kettőt összemosni. Én pedig szóltam néhány könnyűzenész kollégának, aztán megnéztük, hogy mi történik ezzel a dallammal, ha a saját környezetéből átpasszintjuk egy teljesen más világba. Hogyan lehet hozzányúlni egy palatkai akasztóshoz, ami nem egy ismert téma, viszont mélyen az ember szívében van? És ha kikerülne Amerikába, akkor ott mit tudnának vele kezdeni? Ezek a kérdések foglalkoztattak akkor. Amiben nyilván az is közrejátszott, hogy ha mindig csak az autentikus darabokat játsszuk, akkor egy idő után azért felmerül, hogy na jó, de mi történik ettől...? Aki a színpadra lép, annak oda kell tennie a saját személyiségét is. Jani ezt úgy szokta mondani, hogy legyünk mi!

MN: Az foglalkoztatott titeket, hogy ugyanebben az időben mi történik a világzenében?

SZA: Erre mi nem gondoltunk. Nem néztünk ki. Az a népzenész-néptáncos világ olyan volt számunkra, mint egy burok. Éppen a napokban gondoltam arra, hogy a rendszerváltás is hogy elment mellettünk. Minket csak az foglalkoztatott, hogy milyen palatkai gyűjtéshez jutottunk éppen. Ültünk a konyhában, ráhajoltunk a magnóra, és azokat játszottuk. Éreztük a szabadságot, hogy kinyílt a világ, de hogy szétnézzünk benne, azzal nem törődtünk. A hazai lemezeket ismertük, mert ismertük egymást, és akkoriban még nem jelent meg annyi lemez, mint most. De hogy létezik olyan műfaj, hogy világzene, azt csak sokkal később tudtuk meg.

MN: Mégis robbantani tudtatok 2005-ben. Amikor az első Kispál-feldolgozás készült, sejtettétek, hogy olyan útra léptek, ahonnan aligha lehet visszafordulni?

SZA: Ez úgy kezdődött, hogy 2001-ben teljesen véletlenül összeakadtam Lovasi Bandival. Egerben találkoztunk, és éppen hegedűst keresett a szólólemezére, úgyhogy megkérdezte, lenne-e kedvem rajta játszani. Persze, mondtam, felmegyek szívesen. Aztán ahogy feljátszottunk egy számot, azt is felvetette, hogy közreműködhetnék a csendes-ülős Kispál-koncerteken is. Én meg mondtam, hogy ha belefér a Csík zenekar mellett, akkor persze, szívesen. És így egyre többet jártam velük, és egyre többet beszélgettünk - Bandi is szerette a népzenét, olykor egy-egy Kispál-számba is besuvasztott belőle valamit. Aztán úgy 2004 magasságában feldobta, hogy a Csík legyen a Kispál előzenekara a PeCsában. "Hát, ha nem tekerik ki a nyakunkat, akkor miért ne... De azért kéne valami poén." Na és akkor javasolta Bandi, hogy nézzünk meg egy-két Kispál-számot. Én akkor már jól ismertem a repertoárt, végül hármat választottunk. Úgy álltunk ki, mint egy autentikus népzenekar, aztán egyszer csak elkezdtük a Dal teázáshoz című nótát játszani. Na, erre felkapták az emberek a fejüket. Aztán amikor az Ugyanazokat következett, azt már együtt énekelték velünk, a De szeretnékre pedig teljesen beindult a buli. Először azt gondoltuk, hogy ez csak egyszeri alkalom, de persze felmerült, hogy ha ez így bejön az embereknek, miért ne játszhatnánk el a Csík-koncerteken is. Egy idő után meg már kérni kezdték ezeket a számokat. Mi pedig úgy döntöttünk, hogy ha ennyire működik, akkor a túró bánja, hogy mit szól hozzá a folkrendőrség, feltesszük őket az aktuális lemezünkre.

Erre az időre esett az is, hogy kint voltunk Amerikában, és Janika meghallotta a St. James Infirmary Bluest. Nagyon megragadta, és izgatni kezdte, hogy mi lenne, ha eljátszanánk ezt a halottkísérőt. De hát nem lehet angolul énekelni, az nem lenne frankó. Lefordítani sem... Úgyhogy azt találtuk ki, hogy inkább írjon rá egy magyar szöveget Bandi. Így született meg a Senki nem ért semmit, és ez lett a lemez címe is, mintegy arra utalva, hogy most már tényleg senki nem fogja érteni, mi történik ezzel a zenekarral. Ott volt a lemezen három Kispál-szám meg ez a blues magyarul, és nagyon népszerű lett. Még egy Fonogram-díjat is kaptunk érte. Először azt sem tudtuk pontosan, hogy mi az; meg is lepett minket. Innentől kezdték a zenekart más szemszögből is nézni. Megmaradt az autentikus népzenénél - a mai napig megmaradtunk -, de játszik feldolgozásokat is. Azt a hangulatot, amit "népzenélés" közben érzünk, próbáljuk áttenni arra a fajtára, ami nem kifejezetten népzene.

MN: Annak, hogy stílust teremtettetek, meglehet az a veszélye, hogy ebből stíluscsapda váljon. Hogy már nem is tudják elképzelni a Csík zenekart anélkül, hogy feldolgozásokat játsszon.

SZA: Nagyon sokat gondolkodunk azon, hogy a Csík zenekar mitől önmaga. A gyökereink megvannak, tudjuk, hogy honnan indult a zenekar. De aztán eljutottunk valahova, és most már más zenét is játszunk. Ezt teljes egészében elfogadta a zenekar. Nem hiszem, hogy szerencsés volna ezek után kizárólag autentikus zenét játszani. De az sem lenne szerencsés, ha csak feldolgozásokat adnánk elő. Nem fogunk szintetizátort meg basszusgitárt használni, megmaradunk az akusztikus megszólalásnál, mert az a mi közegünk, de a Csík zenekar most már ezt is meg azt is játszik. Ennek az egyensúlynak a helyes megtartásán van a hangsúly.

MN: A feldolgozások kezdetben egy könnyen körüljárható kultúrkörhöz kötődtek - a Kispál, aztán a Quimby és a Tankcsapda lényegében az alternatív rock meghatározói. Majd nyitottatok a mainstream felé is. Mi döntött ebben?

SZA: A népzene az alap, arra lehet a saját dolgokat építeni. Ez evidencia. A baj csak az, hogy nálunk a komoly- és könnyűzenészek kilencven százaléka nem ismeri kellőképpen a magyar népzenét. Így aztán nem is tud belőle meríteni. Nekünk könnyebb dolgunk van, mert megvan ez a forrásunk. Számunkra most inkább az a kérdés, hogy mihez nyúljunk. Cikibe persze nem akarunk, de ez pusztán zenei kérdés. Nyilván az sem lenne szerencsés, ha világéletünkben csak Kispál-dalokhoz kötődnénk. Nekem például nagyon kellemes gyerekkori élményeim fűződtek a régi Bergendy-számokhoz, úgyhogy amikor felmerült, hogy az MTV buliján Demjént kéne játszanunk, egyértelmű volt, hogy azt vesszük elő. Az egyáltalán nem foglalkoztatott, hogy belefér-e az általad említett szubkultúrába. A lényeg a kapunyitáson van. Azon, hogy a népzenén át még hányféle zenei stílushoz lehet hozzáférni. És ha az ember tisztában van a hagyományaival, akkor bátran nyúlhat bármihez. Egy Tankcsapda-szám persze egészen más, mint egy Presser Gábor, de mindkettőt fel lehet fűzni a népzenére. Szerintünk.

Neked ajánljuk

Kommunális hulladékkal fűti a Duna Aréna létesítményeit a Budapesti Közművek a vizes VB alatt

  • Fizetett tartalom

A Budapesti Közművek keretén belül működő FŐTÁV Távhőszolgáltatási Divízió 2017 óta látja el távfűtéssel a Duna Arénát. A hőenergiát jelenleg a Budapesti Közművek tulajdonában lévő Fővárosi Hulladékhasznosító Mű állítja elő. Az erőmű az éves nagykarbantartás után múlt héten újra üzembe állt, - így a medencék megfelelő hőmérséklete és a használati melegvíz folyamatosan biztosított a FINA Világbajnokság gördülékeny lebonyolításához, valamint a magyar sikerekhez.