Noha a korábbi két szólólemezére (It's Five O'Clock Somewhere, Aint Life Grand) és a Velvet Revolverekre (Contraband, Libertad) is írt egy-két kétségbevonhatatlanul erõteljes számot, a világ nyilvánvalóan azért figyeli még ma is a kelleténél sokkal kíváncsibban az oly jellegzetes megjelenésû, immár negyvennégy éves gitáros ténykedését, mert húsz évvel ezelõtt a GNR-ben pengetett, a zenekarban, aminek idõ elõtti széthullásán számos egykori rajongó (és hát rajongó volt hajdanán a fél bolygó) még most sem képes túltenni magát. Ahol a közvélekedéssel ellentétben nem õ volt a legtehetségesebb szerzõ: Slashnek még saját bevallása szerint is nagy szüksége volt Izzy Stradlinre és Axl Rose-ra, hogy megszûrjék és áramvonalasítsák irigyelni valóan laza csuklóval kicsavart sziporkáit.
Friss lemezén nem áll mellette egyetlen ilyen megbízható dalköltõ sem, mellécsapódott viszont egy focicsapatnyi közepesen (M. Shadows, Andrew Stockdale), illetve nagyon (Ozzy, Ian Astbury, Fergie, Lemmy) híres énekes. Meglepetések nélküli, bár legalább makulátlanul professzionális teljesítményt nyújt mindegyik - Slash versenyeredményérõl azonban ennyi sem állítható. ' ugyanis ezúttal még Lemmynek is képes volt jóságos, a magyar kereskedelmi rádiók reggeli daldobozába is kényelmesen belerejthetõ, azaz karc- és élnélkülire fényezett tucatdalt írni, és ez a Doctor Alibi (a két valóban ízes retró, a By The Sword és a Starlight mellett) még a lemez elfogadható számai közé tartozik. A többi csak gitározós liftzene.
Roadrunner, 2010
** és fél
