A római szökõkutak kitüntetett filmmûvészeti szerepét aligha kell bizonygatni, mint ahogy azt sem, hogy Kristen Bell (meg valószínûleg bármely, tetszõlegesen kiválasztott, jól domborodó sorozatcica) remekül mutat egy ilyen belvárosi vízköpõben, kisestélyiben, vérében magas alkoholtartalommal. A filmtörténet és Kristen találkozása néhány pillanat csupán, majd az egyik jobbra, a másik balra - mi megyünk Veronica Mars után (ciao, Anita!, ágyõ, Federico!), egyenesen a vígjátékkészítés setét sikátoraiba. A sötétség pedig oly sûrû, hogy abban valamennyi szereplõ legalább kétszer, de van, aki többször is nagy csörömpölés közepette öngödrébe zuhan, fának megy, vagy más útakadályba ütközik, és gyanúnk szerint az sem lenne idegen e vigalmi minõségtõl, ha a szereplõk, amúgy merõ pajkosságból, a csillagos ég felé köpnek szerelmesen, majd sietve odébb lépnek, hogy még idõben aláállhassanak saját munkájuknak. Pedig Kristent még csak nem is a legalkalmatlanabb vígjátéki szakemberek veszik körül; Danny De Vito és Jon Heder (meg még három kevésbé ismert alak) megbabonázott szerelmesként üldözi a sokat csalódott hölgyet, aki pont az õ érméiket tette zsebre a kútban megmártózván. Romantikus vígjátékként hirdeti magát a produkció, de már csak a fogyasztóvédelmi békesség kedvéért is pontosabb lenne a kegyeleti vígjáték kifejezés; a szerelmes kolbászgyárost alakító Danny DeVito és az ugyancsak szép múltú Anjelica Huston puszta látványa is az elmúlás felett érzett megrendültség biztos kiváltója. Pedig hahotázni jöttünk, nem temetni.
A Fórum Hungary bemutatója
*
