Operett - Pom-Pom-Pompadour - Leo Fall: Madame Pompadour

Zene

Kezdjük a szikár ténnyel: Leo Fall 1922-es nagyoperettje hamisítatlan remekmű, a műfaj ezüstkorának egyik legértékesebb alkotása. E megállapításnak már csak azért is méltán kijár a sietős nyomaték, mert Lehár Ferenc és Kálmán Imre egykorú munkáival szemben az olmützi születésű osztrák komponista operettje eddigelé nem épült be tartósan a hazai repertoárba, s így bizony még a vájtfülűekkel is legfeljebb a hatvanas években rögzített rádiófelvétel részletei érzékeltethették a Madame Pompadour zenéjének kedélyesen könynyed svungját, franciás kolorittal és változatos zeneirodalmi reminiszcenciákkal átszínezett frivol derűjét. Így volt ez egészen mostanáig, amikor is az Operettszínház kiváló zenekara - élén a bemutató estéjén mindvégig lendületesen irányító Balassa Krisztiánnal - már a potpourri-nyitány megszólaltatásával meghitt közelségbe hozta Fall delikát muzsikáját.

Kezdjük a szikár ténnyel: Leo Fall 1922-es nagyoperettje hamisítatlan remekmű, a műfaj ezüstkorának egyik legértékesebb alkotása. E megállapításnak már csak azért is méltán kijár a sietős nyomaték, mert Lehár Ferenc és Kálmán Imre egykorú munkáival szemben az olmützi születésű osztrák komponista operettje eddigelé nem épült be tartósan a hazai repertoárba, s így bizony még a vájtfülűekkel is legfeljebb a hatvanas években rögzített rádiófelvétel részletei érzékeltethették a Madame Pompadour zenéjének kedélyesen könynyed svungját, franciás kolorittal és változatos zeneirodalmi reminiszcenciákkal átszínezett frivol derűjét. Így volt ez egészen mostanáig, amikor is az Operettszínház kiváló zenekara - élén a bemutató estéjén mindvégig lendületesen irányító Balassa Krisztiánnal - már a potpourri-nyitány megszólaltatásával meghitt közelségbe hozta Fall delikát muzsikáját.

Az operett - meglehet, kevésbé mesteri, ámbár egészében korántsem sablonos - cselekménye a címnek megfelelően a legendás metresz, a XV. Lajos alatt-felett szolgáló Pompadour asszony körül bonyolódik, akit a porosz II. (Nagy) Frigyes nem minden alap, s persze nem is minden kortársi rosszmájúság nélkül csak "Õfelsége, az Alsószoknya" gúnynéven emlegetett. Az ő női vonzereje, okossága és szerelmi kielégítetlensége mozgatja a történetet, s ilyesformán értelemszerű, hogy az előadás jószerint a címszerep megformálóján áll vagy bukik. Ide tehát szavatoltan "nagy nő" kell, a műfaj terminológiájával élve úgynevezett primadonna (még akkor is, ha az ősbemutató Pompadourja, Fritzi Massary visszahallgatva már inkább gemütlich szubrettnek tetszik), s e nemes színpadi hagyományt nálunk ma vitán felül Kalocsai Zsuzsa tartja életben. Remek alakítás az övé: tartott eleganciájában is izgalmas és kacér, a szentimentális pillanatokat üde fanyarsággal hűsítő színpadi létezése pompásan érvényesül e szerepben, s hangjának jól hallhatóan igencsak fekszik Pompadour szólama. Primadonnai hitele annál is inkább dicséretet érdemel, mivel a színrevitel olykor nem veszi tekintetbe e kiveszőfélben lévő szerepkör merőben kényes voltát. Így Szinetár Miklós rendezésének talán legeredetibb, vagy mondjuk inkább, legsajátosabb mozzanata, hogy a forgó díszlet tartós elemét alkotó lépcsősoron jóformán mindenki lejöhet - éppen csak a primadonna nem. (A szigor mindössze a tapsrendben enyhül.) A jelenetvégek és az abgangok kitalálatlansága ugyancsak több ízben veszélyezteti a címszereplő színpadi méltóságát, ám e fogyatkozás másokat is rendre nehéz helyzetbe hoz: a második felvonás függönye például Huszti Péter (XV. Lajos) tökéletesen súlytalan szavaira hullik alá - már-már megalázó szituációba sodorva a tekintélyes színészt.

Irina Cherednikova jelmezei és Alexander Orlov Arcimboldo és Boucher festményeit egyaránt játékba hozó díszletei (a bemutató szentpétervári koprodukcióban készült) megidézik ugyan a rokokót, azonban az előadás stílusa mégsem Louis Quinze, inkább a kevésbé patinás, ámde szintén bőven historikus Szinetár Miklós-korabelinek tűnik. A nagy múltú rendező kevés ötlettel és kevés feszességgel ajándékozta meg közönségét, s bár az előadás viszonylag korán véget ér, ez paradox módon nem jelenti az üresjáratok és a kuszaságig elnagyolt színpadi félpercek kiküszöbölését. A frissesség vágyott érzetét sajnos az operettensemble működése és a tánckar látványa sem erősítheti, aminthogy a darabba iktatott rapszám sem hoz közelebb a jelenhez - igaz, ez utóbbi legalább hálás játékot kínál Oszvald Marika számára. Harsányi Zsolt tiszteletre méltó korú fordítása ugyan nagyrészt máig élvezetes ("Ajh, ha kezembe kapnék egy férfit..." - énekli a kalandra éhes kegyencnő), ám a nyelvi frivolság helyenként menthetetlenül megkopott az évtizedek során. Mégis, jóllehet az ülepre és ágyékra vetődő merész kézmozdulatok reflektálnak a sikamlósság időközben beállt határváltozására, a szöveg hasonlóan érdemi felfrissítése elmaradt.

Amiként Kalocsai a primadonna-szerepkör, úgy Oszvald Marika (Belotte) a szubrettlét kétely nélküli letéteményese: diadalmas önazonossága ezúttal is frenetikus hatást kelt, legfeljebb tán kiélesedett hangja csorbítja itt-ott a hangzásélményt. Régen bejáratott kettőse Csere Lászlóval (Calicot) természetesen most is viharos sikert arat, s kijut a tapsból a rokonszenvesen csélcsap bonvivánnak, a szép hangú, bár a frázisokat olykor kissé furcsán formáló Vadász Zsoltnak (René) is. A király kurta, ám hangsúlyos szerepében a vendég Huszti Péter leginkább rezignációjával hat, míg tétovaságáról őszintén megvallva nem könnyű eldönteni, hogy az vajon már a szerepformálás integráns része, vagy inkább a próbafolyamat visszamaradt problémája lehet. Ostoba rendőrminiszterként Faragó András kasszírozza be a színrelépésének ma már menetrend szerint és egyszersmind megérdemelten kijáró tetszést, s mint álruhákat váltogató spicli, Peller Károly ugyancsak igen hálás szerephez jut. Róka jelmezeiben ráadásul részben mellőzheti szokott operettkomikusi manírjait, és ez érezhetően színpadi teljesítményének előnyére válik - noha játéka diabetikus fogyasztásra változatlanul nem javallható.

Budapesti Operettszínház, április 30.

Neked ajánljuk