Zene

A szerző harmadik verseskötete alcíme szerint "szimultán versek" gyűjteménye, s ezt egyértelműsítő kötetmottóként szerepel Alföldy Jenő felejthető Irodalmi fogalomtárának vonatkozó szócikke: "Többértelmű szövegből felépített költői mű. Előfordul, hogy a szavak hordoznak többféle értelmet [...]".

Riza néni és az ő maceszkuglija közismertek: Körner András receptkönyvnek és családregénynek egyaránt olvasható könyve (Kóstoló a múltból) intim megvilágításban láttatta a szerző dédnagymamájának családi-konyhai viszonyait, rajtuk keresztül pedig a szinte teljesen elpusztított vidéki zsidóság konyhaasztal körüli történetét. Riza néni maceszkuglijától egyenes az út Henrik bácsi datolyatortájához, a lévai kocsmavendéglős rokon azonban már egy konyhán túli, szélesebb kitekintés része: a Klauzál téri Vince Könyvesbolt galériájának fotókiállítása a magyar zsidók mindennapjait térképezi fel, azt az 1867-től 1940-ig terjedő időszakot, mikor a mindennapi élet a boldogulást és nem az életben maradást jelentette.

Este 11, Cadik már a dj-pultnál, szólnak a hiphopból dubstepbe úszó dallamok, gyülekeznek az emberek. A mester helyét lassan átveszi az osztrák The Clonious, aki szépen megszerkesztett mixével kezdi beindítani az immár teltházas tömeget.

Az eddig két dokumentumfilmet jegyző norvég rendező, Rune Denstad Langlo első nagyjátékfilmjében a valóságábrázolás és mitikus világ összepasszításán fárad - meglepő sikerrel. Az északi emberek mélymagányát bemutató ródmúvit (az összes út hólepte) néha-néha oldja ugyan némi humor, de kevesebb depresszió is több lenne a soknál.

A kinőtt zakós nyafka indie-mezőny a tiniket kényezteti, reumás rock 'n' roll veteránok számára sajnos nemigen van mondanivalója. Az elmúlt évtizedet az ugrabugra új-new wave zenekarok uralma jellemezte, alternatívát csak a klónozott énekes-dalszerzők édeskés savanyúsága és a neoprimitív barlangi pszichedelikusok kornyikálása jelentett.

Egyet fizet - negyvenet kap? Ezt azért nem állítja magáról ez az angol eredetiből magyarított kötet, de valóban ennyi európai nagyváros nevezetességeit mutatja be, darabonként öt-tíz oldalon. Langavegur és Mestni trg, Ortaköy és Toompea: a fapados légiutak jóvoltából már nem feltétlenül fotelbéli ábrándozás, amikor a furcsán csengő elnevezéseket ízlelgetjük.

Messze (?) még az év vége, tán az elemes rénszarvasok bőgése sem hallatszik a shopping mallok felől, de azért lassan már összeírhatók a 2009-es besztofok - igényesen szórakoztató popzenei kategóriában például bármely konkrét és virtuális top tenben helyet kaphat majd a Super Furry Animals ez évi produkciója.

Ne ragozzuk túl, de ne is kerüljük meg, vannak egyszeri, megismételhetetlen, kegyelmi pillanatok a popban, ahol mindig elkél egy jó krónikás vagy egy-két pontos pillanatfelvétel. Ilyen helyzet a Crowded House-frontember, Neil Finn 7 Worlds Collide projektje is. A gitáros-énekes 2001-ben trombitálta össze első ízben zenészbarátait némi együttzenélésre, hazai pályára, az új-zélandi Aucklandbe. Akkor, nyolc éve leginkább Crowded House- és Neil Finn-dalokról szólt a történet - melléjük járt egy-egy feldolgozás (Smiths és Pearl Jam, például), és persze a már említett, hozzájuk rendelt vendégek: Johnny Marr, Eddie Vedder, Ed O'Brien és Phil Selway a Radioheadből, a Soul Coughingból ismert Sebastian Steinberg és Lisa Germano hegedűs-multiinstrumentalista. Nyolc év elteltével (idén) Finn ismét meghívókat küldött szét a világba, de a meghívás hosszabb időre, három hétre szólt, és más elképzelés inspirálta - a végeredmény pedig ezúttal egy stúdióanyag The Sun Came Out alcímmel (ne hagyjuk ki ezt se: ismét karitatív céllal, ezúttal az Oxfam nevű szervezet javára).

Hogyan indul el az ember egy ZZ Top-koncertre, túl azon a triviális megoldáson, hogy két héttel előtte abbahagyja a borotválkozást? Egyrészt végighallgatja a diszkográfiát, lehetőleg az Eliminatort megelőző korszakra koncentrálva, hiszen ha ezt a lépést kihagyja, akkor egy és negyed órát kell várnia a klipdalokra, másrészt a hangulat kedvéért, illetve a közismerten autó- és motorbuzi Billy Gibbons gitáros/énekes iránti tiszteletből megnézi mondjuk a Szelíd motorosokat (lehetőleg videón). Aztán már csak annyi marad hátra, hogy körülszimatolja a környéket, hátha Gibbons Európában is eljátssza, amit a levesen túl szokott állítólag: nevezetesen azt, hogy valamelyik legendás járgányát - a Leapin' Limót, a CadZZillát, a Kopperhedet vagy akár a hírhedt Eliminatort - kellő őrizet mellett leparkolja a hely mellett, hadd nézegessék a rajongók. (Ez most elmaradt, nyilván túl drága lett volna Európába reptetni valamelyiket). Ezek után bemegy a csarnokba, és kötelességszerűen vásárol egy korsó sört - figyelem, ehhez a zenéhez csak ez illik, esetleg még a tequila vagy a bourbon -, amit, ha szerencséje van, pont megkap addigra, amikor a trió belekezd a nyitó Got Me Under Pressure-be.

Nem tudhatjuk, mi inspirálta a népszerű színésznőt egy újabb Báthory Erzsébet-adaptációra, hacsak nem az a portré, melyen ő és a "vérengző vámpírnő" úgy hasonlít egymásra, mint két tojás. Tény, hogy a kerek 395 éve elhunyt grófnő alakját a mai napig számos titok fonja körül. Sőt, csak az. Ha egy történészkonferencián szavazást tartanának bűnösségét vagy elkövetett, illetve el nem követett tetteit illetően, a bukmékerek az 50-50 százalékos arányra fizetnék a legkevesebbet. Vajon minden dehonesztáló adat a Thurzók és II. Mátyás nyereségvágyból elkövetett, fondorlatos ármánykodásának az eredménye? Vagy a mozi is hozzátette a magáét grófnőnk rossz híréhez? Mi tagadás, múzsai alakja eddig is számos filmest ihletett meg, Borowczyktól Juraj Jakubiskóig, de Jancsó Miklós viselt dolgaiból is van mit rákenni. A lengyelnél leszbikus démon, egyenest a nagy Paloma Picasso tálalásában, a szlováknál (Közép-Európa eddig legdrágább mozijában) inkább reneszánsz műveltségű, intelligens asszony, a magyarnál jól festő fürdős (A zsarnok szíve egyik mellékalakjaként) Nádasdyné. Állítólag Jancsó önálló filmet is szánt neki, később Mészáros Márta is filmre szándékozott vinni, ám törekvéseiket - óvatos becslésem szerint: óriási szerencsénkre - nem koronázta siker.

A leleményes emberiség viszonylag hamar feltalált különböző alternatív televíziózási formákat, amelyek valamelyest enyhítik a tévénézés reménytelen, kilátástalan és szerfelett meddő unalmát. Ilyen forma például a kapcsolgatás útján létrehozott új, szuverén műalkotás (film, klip, de nevezhetjük akár a boldogult emlékű diaporáma mutánsának vagy unokájának is). A műfaj lírikusai leveszik a hangot, és a távkapcsoló virtuóz használatával megalkotják egész estés (és olykor éjszakás) etűdjeiket, mindennap egy másikat - a hardcore művészek full hangerővel csinálják ugyanezt. Mindennap egy új műalkotás: eldobható, és kötelezően elfelejtendő klasszikus. Maga a teljes mozgóképes demokrácia.

Nyilván nem szabad vagy nem érdemes Hollywood és a nagy magyar nyomor (mint hungarikum, Róna utcai hungarikum) kézfogójáról beszélni, csak hát a megerőszakolt kisleányért vett bosszú sztorijához annyira hozzánőtt - most a hasamra ütök - a koszos atlétatrikóban dohányzó, borotválatlan Kiefer Sutherland képe, hogy nem is nagyon akaródzik szabadulni tőle. Persze ha elemi bosszú kell egy filmbe, legyen alapos az indok - s mintáink aligha szerezhetők be otthonról. Az amerikaiak sem lehettek evvel másként, bár a mozidramaturgia - valaha, egyszer régen - alapulhat(ott) irodalmi emlékeken is; mindenesetre a tabloid sajtó közlései Hollywood honi büdzséből is hozzáférhető ihletforrásaiba mártva legtöbbször mozgóképes publicisztikát szülnek, igyekvőt és laposat - e téren továbbra is a betű a megbízhatóbb médium.

A férfifelsőkarra tekert töviskoszorúval reklámozott, a Szépművészeti megatárlataival konkuráló debreceni kiállításnak van ugyan néhány vitathatatlan előnye, de problémája jóval több. A pozitív oldalhoz tartozik, hogy a kiállítóhely tudatosan számol földrajzi helyzetével, s afféle lokális centrumként beemel tárlatára román, cseh, szlovák, lengyel és szerb művészeket - s ez a kontextus mindenképpen megnyugtató összehasonlítási alapot kínál a nemzetközi szinten alig jegyzett, marginális magyar művészet értékeléséhez. Dicséret illeti továbbá a szervezők munkáját, hiszen - mint a múzeum honlapján is olvasható - tizennégy országból, százharminc alkotó kétszáz művét hordták össze az épület második szintjére. Olyan irdatlan mennyiségű munkáról van tehát szó, amely igencsak igénybe veszi a befogadó türelmét. Ez még nem lenne baj, ha a műtárgyak nem tömörülnének egymásra, s nem az lenne az érzésünk, hogy egy zsúfolt múzeumi raktárban kell sétálgatnunk. Mintha Gulyás Gábor itt és most, egyszerre mindent meg akart volna mutatni a megváltással kapcsolatos víziókból, félresöpörve a szelektálás nehéz, ámde fontos feladatát. Esetleg a józan mérlegelést felülírta a küldetéstudat - az igazgató ugyanis elveti a művészettörténészek szerinte "rossz kádárista hagyományból" eredeztethető értekelő-értelmező szerepét.

A szigetvári hős kirohan, leszármazottját, a költőt és hadvezért leteríti egy Kamarilla nevű vadkan, Sinkovits Imre pedig fölesketi az egri vár maroknyi védőjét. Nem vitás, a magyar történelem török kori szakaszáról elsőre szinte bizonyosan a heroikus küzdelem, a három részre szakadt ország megmaradásáért vívott harc, s persze a minden irányból ránk acsargó idegen ármány jut az eszünkbe - éppenséggel nem minden alap nélkül, ám azért váltig csak sajnálatos leegyszerűsítések, torzítások és a korabeli valóság seregnyi mozzanatának mellőzése révén. Történészek több nemzedéke fáradozott, s fáradozik mindmáig azon, hogy ez a sablonos, a tényeket megannyiszor figyelmen kívül hagyó közkép árnyaltabbá és életszerűbbé, vagyis hát hitelesebbé váljon, s ez a szándék motiválta Várkonyi Gábor könyvének megírását is. "Nem félistenek, de egész emberek" - áll a Jókai Mórt idéző bevezetőben, s valóban, a jeles történész munkájának lapjain hiába is keresnénk a magyar mitológia gáncstalan, csakis a nemzetnek és a nemzetért élő és lélegző hőseit. Találunk ellenben a sörük minőségét rendszabályok tömegével védelmező lőcsei polgárokat, arisztokrata családjaikkal és az udvarral meghitt kapcsolatot ápoló apácákat, céduláskockázó (értsd: a korabeli szerencsejátéknak hódoló) pozsonyi főrendeket, pöstyéni és vihnyei fürdőzőket.