A kinõtt zakós nyafka indie-mezõny a tiniket kényezteti, reumás rock 'n' roll veteránok számára sajnos nemigen van mondanivalója. Az elmúlt évtizedet az ugrabugra új-new wave zenekarok uralma jellemezte, alternatívát csak a klónozott énekes-dalszerzõk édeskés savanyúsága és a neoprimitív barlangi pszichedelikusok kornyikálása jelentett. De ne legyünk igazságtalanok, ennyire azért nem ijesztõ a kép. Mert például a Clientele is kiskiadós brit gitárzenekar, a kétezres évek szülötte, és mégsem okoz szaggató fejfájást. Kellemesen öreges a zenéjük, lassú és egykedvû, mondhatni unalmas. Szürke és lapos, mint az elefánt füle - írta valamikor régen egy honfitárs szakíró a Smiths elsõ lemezérõl szeretettel. A Clientele pont ilyen, kedvesen elefántfülszerû zenekar. A hatvanas évekbõl tanult, tisztán érces gitárhangzás révén még rokonai is a Smithsnek, de Morrissey áriái helyett õk csendesen dünnyögnek-duruzsolnak. A gitáros-énekes Alasdair MacLean inkább tehetséges Nick Drake-tanítványnak tûnik, nagyvárosi melankóliával vastagon átitatott dalai borongós õszi alkonyokat idéznek. Okosan októberre idõzített negyedik nagylemezük is e szellemben fogant, de mutat némi változást. Minden korábbinál erõsebb az igyekezet, hogy a levert balladákat új színekkel, hangulatokkal tegyék változatosabbá, ezért a sokkolóan könnyed felütés és az ébresztõnek is beillõ masszív zakatolás félidõ-tájban. Lássuk be, hiábavaló a fáradozás, nem sikerül feldobni a mûsort. De miért is kellene? Mintha mindenáron Drake mozgalmas Bryter Layterét akarnák utánozni, pedig a vak is látja, hogy az álmatag Five Leaves Left a kedvencük.
Merge, 2009
****
