lemez - THE CLIENTELE: BONFIRES ON THE HEATH

  • - kovacsm -
  • 2009. október 22.

Zene

A kinőtt zakós nyafka indie-mezőny a tiniket kényezteti, reumás rock 'n' roll veteránok számára sajnos nemigen van mondanivalója. Az elmúlt évtizedet az ugrabugra új-new wave zenekarok uralma jellemezte, alternatívát csak a klónozott énekes-dalszerzők édeskés savanyúsága és a neoprimitív barlangi pszichedelikusok kornyikálása jelentett.
A kinõtt zakós nyafka indie-mezõny a tiniket kényezteti, reumás rock 'n' roll veteránok számára sajnos nemigen van mondanivalója. Az elmúlt évtizedet az ugrabugra új-new wave zenekarok uralma jellemezte, alternatívát csak a klónozott énekes-dalszerzõk édeskés savanyúsága és a neoprimitív barlangi pszichedelikusok kornyikálása jelentett. De ne legyünk igazságtalanok, ennyire azért nem ijesztõ a kép. Mert például a Clientele is kiskiadós brit gitárzenekar, a kétezres évek szülötte, és mégsem okoz szaggató fejfájást. Kellemesen öreges a zenéjük, lassú és egykedvû, mondhatni unalmas. Szürke és lapos, mint az elefánt füle - írta valamikor régen egy honfitárs szakíró a Smiths elsõ lemezérõl szeretettel. A Clientele pont ilyen, kedvesen elefántfülszerû zenekar. A hatvanas évekbõl tanult, tisztán érces gitárhangzás révén még rokonai is a Smithsnek, de Morrissey áriái helyett õk csendesen dünnyögnek-duruzsolnak. A gitáros-énekes Alasdair MacLean inkább tehetséges Nick Drake-tanítványnak tûnik, nagyvárosi melankóliával vastagon átitatott dalai borongós õszi alkonyokat idéznek. Okosan októberre idõzített negyedik nagylemezük is e szellemben fogant, de mutat némi változást. Minden korábbinál erõsebb az igyekezet, hogy a levert balladákat új színekkel, hangulatokkal tegyék változatosabbá, ezért a sokkolóan könnyed felütés és az ébresztõnek is beillõ masszív zakatolás félidõ-tájban. Lássuk be, hiábavaló a fáradozás, nem sikerül feldobni a mûsort. De miért is kellene? Mintha mindenáron Drake mozgalmas Bryter Layterét akarnák utánozni, pedig a vak is látja, hogy az álmatag Five Leaves Left a kedvencük.

Merge, 2009

****

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.