Messze (?) még az év vége, tán az elemes rénszarvasok bőgése sem hallatszik a shopping mallok felől, de azért lassan már összeírhatók a 2009-es besztofok - igényesen szórakoztató popzenei kategóriában például bármely konkrét és virtuális top tenben helyet kaphat majd a Super Furry Animals ez évi produkciója.
Elképesztő tény: Gruff Rhys és hasonlóan mesebeli hangzású (naná, walesi) neveket viselő társai tizenhat (!) éve zenélnek együtt, s 1996 óta gyártják egyenletesen magas színvonalon az albumokat - az idén (még késő tavasszal) megjelent Dark Days/Light Years című lemezük pedig egyszerűen remekmű, igazi csemege a fülnek, az agynak és a lábnak. A SFA mindig is élen járt a némileg folkbeütésű pszichedelikus gitárzenei hangzás és a jóféle elektronika ötvözésében - az új utak keresésében pedig jó irányt és példát mutatott számukra a szólóban és a (Boom Bippel közös) Neon Neon duó tagjaként is jeleskedő zenekarvezető (a fent említett Rhys) és az Acid Casualsként szorgoskodó Cian Ciárán. Az új lemezen szépen összeérik és egymáshoz simul minden, amiért rock-/popzenét hallgatni jó: klikkelünk a start gombra, és a kora hetvenes évek kissé pszichotikus gitárnyüstölését idéző Crazy Naked Girlstől a serpadiszkó-hangulatú, bluesrockos-álexoticás Mt.-en keresztül az überfunky Moped Eyesig kapunk egy szép ívű felvezetőt, s az aktuális zeneanyag szépen fel is szippantott magába. De mindez csak afféle háromtételes intró a legszebb XTC-s időket idéző Inaugural Trams ellenállhatatlan punk/funk, robotdiszkó lüktetéséhez - az átható kraut-pop érzéshez alkotón járul hozzá a Franz Ferdinandból kölcsönkért Nick McCarthy német nyelvű kántálása.
A glam-rockos Inconvenience után a Cardiff In The Sun alattomosan bontakozó pszichedéliája mintegy meg is nyitja az utat a lemez jó értelemben vett bolondblokkjához: a játékos című számok (The Very Best Of Neil Diamond, Helium Hearts, White Socks/Flip Flops) szinte enciklopédikus gazdagsággal foglalják össze a poptörténet jó három évtizedét - meg a SFA saját históriáját. Sűrű utalások, kikacsintások egyszerre (!) a rágógumipop és a progrock zenei hagyomány felé, egy kis orientalizmus, ja és némi megmerítkezés a welsh (másképp: Cymraeg) nyelv szépségeiben (Lliwiau Llachar).
Ami viszont biztos, a finálét zseniálisan rakták össze: a Pric igazi lüktető, törzsi ritmusú tánczene, acid rockba ojtott "szerves" technó, amelyhez még a kellő, háromperces lecsengést is hozzácsapták. A Dark Days/Light Years a SFA eddigi leghosszabb albuma - mégis azt kell mondanunk: bűn lett volna akár egy percet is elhagyni belőle.
Rough Trade/Neon Music, 2009
