Vakítóan fehér, kietlen norvég hómezõkön járunk. Áthidalhatatlan a távolság az apró faházak és lakóik között. Elidegenedés, nihil mindenütt, idõközönként kiüti magát valaki. Mint a síbajnok Jomar Henriksen, aki egy ideg-összeroppanás után felhagy a sportolással, és beáll pályagondnoknak. Miközben a felvonók ide-oda zötykölõdõ menetelését bámulja, porcelánbögréjébõl dolgozik. A tömény szesz és a motoros szán válik lételemévé, hisz megtudja, hogy van egy fia valahol fenn, a messzi északon. Úttalan utakon keresztül vezet nagy utazása, ami - még szép - önmagához is közelebb viszi végül. Elõször tán fura, meg nem értett alak ez a Jomar, de az idegenek, akikkel útja során összeakad (a szeretetéhes koravén bakfis, a paranoiás kamasz fiú, a szánjához láncolt vénember) még különösebbek nála. Helyi mércével Jomar egy átlagember. Boldognak vagy józannak lenni nem normális viselet itt.
Semmi sallang, mesterkéltség. A film csendes és búskomor; lecsupaszított üres, fényes égbolt alatt, hatalmas fehérségben elveszõ, síelõ kis fekete pötty a láthatáron.
Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány
****
