„Két farkas és egy bárány szavaz a vacsoráról, ez a demokrácia” – mondta állítólag Franklin Benjamin. „És amikor a bárány, fegyverrel a kézben, vitatja a demokráciának »a többség akár fel is falhatja a kisebbséget« értelmezését, nos, ez a szabadság.”
Egy törvény és jogrend nélküli világban káosz és erőszak uralkodik. Ám ha majd egy napsütéses kora tavaszi vasárnapon – így szól a remény – a többség akaratából békésen véget ér az önkény, akkor helyreáll a jog uralma, a világ rendje és igazság tétetik. A törvény, ha független bíróságok értelmezhetik azt, korlátozhatja a hatalmat, mederben tarthatja az erőszakot, kártalaníthatja a kárvallottakat. Ám a jog, a törvény – a remény ellenére - nem teremt morális rendet A jog igazságot tehet a peres felek között, de az igazságot nem hozza el.
A törvény nem rajtunk kívül vagy fölöttünk álló szabályok gyűjteménye, hanem a politikai akarat érvényesülése jogi intézményeken, eljárásokon, a parlamenti vagy tárgyalótermi rituálén keresztül. A jog nem a politika ellentéte, hanem annak egyik formája. Az úgynevezett háborús vészhelyzet minapi meghosszabbítása Európa állítólag legbiztonságosabb országában a választás lehetséges időpontján is túl nyilvánvalóan jogi köntösbe öltöztetett, hazug érveken alapuló, gyáva politikai döntés. A jog a politika folytatása más eszközökkel. Ám ettől még a politika nem ördögtől való, hiszen az együtt élő emberek közössége, a polis, megválasztott képviselőinek politikai tevékenységével igyekszik koordinálni közös életét. A politika egyaránt szolgálhatja a köz vagy a hatalmon lévők javát; kiszolgálhatja a kivételezetteket, de védhetné a kiszolgáltatottakat. A túlmunkára kényszerítés eszközeként bevezetett magyar rabszolgatörvény jogszerű, de ettől még épp annyira nem igazságos, mint a gyerekbarát Fidesz-kormány által bevezetett egyik legelső jogszabály, amely visszaállította a buktatást az általános iskola első osztályában.
A jogrendet a belé vetett, részben naiv bizalom működteti. Egyes filozófusok és jogtudósok úgy vélik, aláásná a jogba vetett bizalmat, ha az állampolgárok számára nyilvánvaló lenne, hogy a jog is csak egy emberi, nem pedig ember feletti konstrukció.
A bíróságok függetlenségének megszüntetése leleplezi a naiv tévképzetet, hogy a politikával szemben, a törvénytől várható egy igazságosabb rend. Bár ez a felismerés aláássa a jogrendbe vetett bizalmat, egyúttal segít megérteni: a törvény, a jogrendszer csak eszköz, többnyire tökéletlen és sosem elégséges eszköz egy igazságosabb világ megteremtésére. A törvényekről, azok tökéletlenségéről folytatott nyilvános vita, a hivatalos értelmezés kizárólagosságának megkérdőjelezése vagy elvetése, az eltérő értelmezések nyilvános ütközése talán fontosabb eszköz egy igazságosabb rend megteremtése érdekében, mint a törvény maga. A jogszerű és az igazságos, a törvényes és a morálisan elfogadható közötti feszültség tarthatja életben a társadalom igazságérzetét, mobilizálhat a törvényekkel való visszaélés megakadályozására vagy egy igazságosabb értelmezés elfogadására. Egy parlamenti határozat, egy bírósági döntés, a kormány hivatalos értelmezése befagyasztja a vitákat – mintha nem létezhetne a hivatalossal szemben más értelmezés. Mintha a hajléktalanság valóban bűnözővé tenne, a melegség pedofillá, mintha bizonyos regények olvasása határozná meg a szexuális orientációt, mintha – amint az alaptörvény preambuluma állítja – az 1944. március 19., a német megszállás és 1990. április 8., az első posztkommunista választás közötti események nem a magyar történelem részei lennének.
A magyar kormány ma jogszerűen működik; mindenre van, ha kell akár utólagos felhatalmazás, törvényes fedezet. Az éjszaka leple alatt vagy másnap hajnalban benyújtott törvények teszik jogszerűvé azt, ami igazságtalan, erkölcstelen, embertelen: a megbélyegzést, a megalázást, a szegények és hajléktalanok kriminalizálását, a nyilvánvaló rablást, a kisajátítást, a vízpartok, a közterek privatizálását. „Rule by law”- mondja az angol. „Törvényesített önkény” a szabad fordítás.
Az emberi jogokat nem csak és talán nem elsősorban a törvény védi, hanem egy közösség által vallott és akár az írott törvénnyel szemben is megvédett morális elvek. Az önkényuralom stabilitását az erőszak, az azzal való fenyegetés, vagy az attól való félelem biztosítja, míg a mások méltóságát tiszteletben tartó rendre közös belátásunk, tevőleges kiállásunk lehet csak a garancia. A „Free Tibet” felirat a BMW hátsó ütközőjén jól mutat Budapesten, a vezetőt is jó érzéssel tölti el a cool matrica a karosszéria színére festett lökhárítón, de morális közösséget csak az olyan mondatok, történetek, tettek, akciók teremthetnek, amelyeknek valóságos tétjük van. Mondjuk egy „Free Tibet” felirat a pekingi utcán, vagy a Pride, szembeszegülve a cinikus tiltásnak. Mint a levegő, olyanok az emberi jogok is: csak a hiánya döbbent rá, hogy nem lehet élni nélküle.
Talán nem is, nem is csak jogról kellene beszélnünk, hiszen mit ér a jog anélkül, hogy élni lehetne vele. A jog, ha nem gyakorolható, csak írott malaszt. Hiába az egészséghez való jog, ha Európában nálunk a legmagasabb a rákos betegek mortalitása, miközben az onkológiai intézet főigazgatója sváb-hegyi villára költi a betegeknek szánt összeget; mit ér a magánszféra törvény által szavatolt védelme, ha jogszerűen lehallgatják az állampolgárokat? A lehetőség a lényeg: hogy megtehetem, amihez jogom van, hogy a jog kikényszeríthető, ha másként nem, hát akár a törvény ellenében is. A morális közösség által nyilvánvalóan elfogadhatatlan, mert igazságtalan törvények betartása nemcsak a jogrendet ássa alá, de a közösség és az egyén becsületét, önbecsülését is.
A magyar kormány, politikai okokból – ráadásul, mint azt az Európai Unió Bírósága utólag megállapította, nem is jogszerűen – elüldözte az ország legjobb egyetemét, a Közép-európai Egyetemet. Akik úgy döntöttek, hogy itt maradnak, a törvény ellenére létrehozták a Láthatatlan Egyetemet, amely az elmúlt években több ezer ukrán diáknak, akik sokszor az óvóhelyről követték az órákat, nyújtott értelmes és fontos tudást. Lehet tehát felelős módon is kívül helyezkedni az igazságtalan renden, ahogyan Rosa Parks is tette az alabamai Montgomeryben, amikor leült a fehérek számára fenntartott helyre az autóbuszon, vagy amikor már nem leszünk többé hajlandóak a Kempelen Farkas által a Várban tervezett épületet Karmelitának nevezni, ahol az első magyar nyelvű színház működött. Hiszen az épület felszentelésétől a rend betiltásáig mindössze tizennyolc év telt el, míg 1787-től 2014-ig, tehát testvérek között is 227 évig ott mindenki által látogatható színház működött, amíg a 2014. évi 1630. (XI. 6.) számú kormányhatározat alapján – tehát jogszerűen – a miniszterelnök ki nem tiltotta onnan az ország lakosait. Ha mi is Karmelitának hívjuk, mint a színházat kisajátító giccsember – aki úgy vélte, finom alkatához jobban illik, ha kolostornak hívja a teátrumot –, akkor tudomásul vesszük, hogy a köztereinket, közös kulturális örökségünket, megkérdezésünk nélkül, akaratunk ellenére akárki elveheti tőlünk, és úrhatnám, neofita önteltségében átnevezheti azt, ami a miénk. És egy hamis pappal még meg is szenteltetheti.
Igazságérzetünk, morális értékeink közös tapasztalatokon, elmesélhető, megvitatható élményeken alapszanak; átélt eseményeken, közösen látott, hallott történeteken, mint amilyeneket már huszonkét éve a Verzió filmjei tárnak elénk. Tapasztalatból tudhatjuk, hogy sokszor esünk a téves bizonyosság csapdájába, amelyből ezeknek a közösen látott filmeknek olykor meglepően eltérő értelmezése is szabadulni segít. A filmek és a róluk keletkező nézeteltérések is alakítják azt, amit az emberhez méltó életről gondolunk; nem egy tökéletes, igazságos korról, ami sosem jön el, hanem arról, hogy mindenek ellenére mit tehetünk mi itt egy valamivel kevésbé igazságtalan világért; hogy különbséget tegyünk a törvényes és igazságos között. Hogy – bár már késő van – megállhassunk még talán a katasztrófa előtt, ami felé legalább másfél évtizede, egyre nagyobb sebességgel, a parlament által hozott törvények segítségével és azok elfogadásával is haladunk. A most vetített filmek nem csak a szenvedés verzióit mutatják meg, de – amiként a Verzió Izraelről és Palesztináról szóló nyitófilmje is – azokat a lehetséges eltérő értelmezéseket is, amelyeken az igazságot kereső nehéz, de mégis értelmes viták alapulhatnak. A 22. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivált abban a reményben nyitom meg, hogy a kívánatos és lehetséges között húzódó mély és széles szakadék látványa, amelyeket majd a filmek is mutatnak nekünk, nem bénítólag hat, de olyan tettekre inspirál, amelyeknek mindannyiunk számára tétje van. Kívánom, hogy úgy érezzék, nem hiába jöttek el.
