Zene

A srebrenicai öldöklés mára a történelem talán legjobban dokumentált tömeggyilkossága lett, amiben elsődleges szerepe van a hágai törvényszéknek. Az intézménynek célja az is, hogy történelmet írjon, hogy a volt Jugoszlávia területén zajlott háborúkat a lehető legapróbb részletekig feltárja, s ok-okozati összefüggéseket teremtsen a politika - egyfajta politika - és a gyilkosságok között.

1994-ben Kaliforniában megalapította a nu metal egyik első fontos zenekarát, a Coal Chambert, amellyel három stúdiólemezt adott ki; az egyik aranylemez lett. 2003-ban beindította új zenekarát, a DevilDrivert, amellyel június 20-án másodszor játszik Magyarországon, ezúttal a PeCsában, a Megadeth előzenekaraként. A képünkön középen látható énekessel telefonon beszélgettünk.

A kamaszkor gyötrelmeinek orvoslására sok mindent kitaláltak már: ezek közül egy régi és egy újabb vívmány, az önkielégítés és a nagybani képregényfogyasztás segíti elviselni a gimnazista Dave Lizewskinek a hétköznapok lúzerkedéseit. Egyetlen képregényhőshöz méltó tulajdonsága, mint azt kellő öniróniával meg is jegyzi, a high-school-folyosókon rátörő láthatatlanság. Igaz, sok haszna nem származik belőle, mert csak a csajok szemében láthatatlan.

Árvízi hírek ijesztették, s egy a korábbi években megszokottnál is tágabbra vont fesztiváltematika fogadta idén a Miskolcra látogatót. Ám ahogy már az első pár nap során kiderült, az országrészt sújtó extrém vízállás következményei és elszomorító kísérőjelenségei nem árnyékolják be a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében immár meggyökeresedett eseménysorozatot, míg a Bartók+Európa felcím jótékony kontúrtalansága valóban több szempontból is felette változatos programot kínál a Pestről - fővárosias gőggel - "leutazó" operabubusok számára.

Jön szembe az utcán valaki, és hangosan beszél maga elé. Elvben két eset van: bolond vagy telefonál, gyakorlatilag csak egy: az utóbbi. Mobiltelefon nélkül félkarú óriás az emberiség, és amióta ez így van, a jelenség vicces, komor és mély olvasata birkózik egymással.

Mind Margareth Obexernek, mind Ulrike Syhának most jelent meg először magyar nyelven bármilyen munkája - nem mintha a magyar olvasó egyébként olyannyira el lenne kényeztetve a kortárs német színház szöveges lenyomatainak fordításaival. Az egy vékony kötetben megjelent két színművet nem sok minden köti össze - némi erőltetett tematikai hasonlóság mellett főként az, hogy mindkét szerző eltöltött pár hónapot Budapesten ösztöndíjasként. Hja, ha csak ezen múlik, alighanem szét kéne osztani pár ösztöndíjat Marius von Mayenburg, Roland Schimmelpfennig és nem kevésbé jeles pályatársaik között is.

A nagy formátumú (néhány hete magyarul újra kiadott) életrajz, a Szeretetről, sötétségről után a Rímek életre, halálra a kisszerűségével tüntet. Inkább hosszabb elbeszélés, mint kisregény, alig fél nap alatt játszódik, és a szerző más műveiből már ismert szálakkal bíbelődik. Oznak amúgy sem a tematikus gazdagság a fő erénye, teljes szépírói munkássága - részben az esszék és politikai pamfletek is - azokat a témákat és motívumokat szövögeti, variálja, amelyeket enciklopédikusan foglal egybe az önéletrajz. Így bármelyik írásával foglalkozunk is, minden út az opus magnumhoz vezet.

A történet nem ismeretlen, Paul Zindel hatvanas évek közepén kelt színjátékát magyar színházak is előveszik időnként, a maga idejében pedig az Off-Broadwayn volt nagy siker. Az 1972-es moziváltozat sem idegen, hiszen a hetvennégyes Mikulás meghozta a pesti mozikba is. A Gamma-sugarak emlékezetesen "családi film", a szó minden lehetséges értelmében, melyek közül a kevésbé érdekes, de aligha elhagyható, hogy a rendező (Paul Newman) a mű döntő szerepeit feleségére és lányára bízta.

"Amikor még fiatalabb voltam, mindig szívtam pár slukk ópiumot, mielőtt buliba indultam" - hadar lelkesen az ötödik oldalon a nagymama az elbeszélő Márzsinak a teheráni konyhában. Jobb felütést aligha kívánhatna magának egy régi-régi családi teadélutánra visszamerengő rajzos emlékfutam - annál nagyobb csalódás, hogy innen már nem fut feljebb (vagy még inkább: mélyebbre, befelé) az út.

A sok egyforma, poszt előtaggal ellátott műfajokban alkotó zenekar közül keveset érdemes igazán kiemelni. A Rosettát is elsősorban azért, mert látványosan és problémamentesen hoz össze egymástól nagyon távol álló zenei világokat - majd telehinti őket a csillagászatból és az űrhajózásból vett témákkal. Első (dupla)lemeze (The Galilean Satellites) annyiban különbözött több tucat más, ugyanakkor megjelenő, hasonlóan megszólaló albumtól, hogy a felhasznált ambient-mintákból önálló lemez készült.

Sandra Bullocknak van humora. Nem a filmjeiből vesszük, azok láttán rég eszünkbe sem jut ilyesmi, hanem a valóságból, mert ha valaki személyesen veszi át az év legrosszabb női alakításáért járó Arany Málnát, ott komoly öniróniára kell gyanakodni.

A címlapon a legendás, színháztörténeti alakítás fotója: Gábor Miklós mint szőke dán királyfi tekint önmaga elé, egyszersmind önmagába. Féner Tamás felvétele a pályafutás magaslati pontját éppúgy felidézi, akárcsak a mélyen és megveszekedetten intellektuális színészegyéniség legmarkánsabb vonását.

A hetvenes évek első punkzenekarai óta közhely, hogy ha az ember úgy nagyjából le tud fogni három akkordot, már nincs akadálya, hogy zenekart alapítson. Az már ritkábban fordul elő, hogy valaki előbb bebizonyítja muzikális zsenialitását, aztán fokozatosan visszatér az említett három akkordhoz.

Próbálkoznak, próbálkoznak, de a régi kések újfent élesre fenése csak nem sikerül a hollywoodi horrorok lelkes iparosainak. Udvariaskodhatunk persze, hogy a nagy, ostoba remake-gyártási hullám elénk sodort azért egy-két nézhető darabot is, de minek, ha olyan, amit az eredetijével egy lapon szabadna emlegetni, egy sem készült idáig. A másolatgyártók mindenekelőtt azt felejtik el, hogy az amerikai horrorfilmek alkotói harminc-negyven évvel ezelőtt még fordítottak energiát a korszellem-kiszimatolásra.