Árvízi hírek ijesztették, s egy a korábbi években megszokottnál is tágabbra vont fesztiváltematika fogadta idén a Miskolcra látogatót. Ám ahogy már az első pár nap során kiderült, az országrészt sújtó extrém vízállás következményei és elszomorító kísérőjelenségei nem árnyékolják be a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében immár meggyökeresedett eseménysorozatot, míg a Bartók+Európa felcím jótékony kontúrtalansága valóban több szempontból is felette változatos programot kínál a Pestről - fővárosias gőggel - "leutazó" operabubusok számára.
Így mindjárt csütörtök este a sorozat első operaprodukciója szokatlan párosítással és frappírozónak szánt színrevitellel hökkentett. Kerényi Miklós Gábor ugyanis az elmaradhatatlan fesztiváldarab, a Kékszakállú mellé Puccini - amúgy szintén 1918-ban ősbemutatott - víg-egyfelvonásosát, a Gianni Schicchit illesztette, s hozzá mindkét operarendezésével alkotói originalitásának elismertetésére tört. Nos, ez a hangsúlyozottan kortársi, celeb-Kékszakállú minden hatásos ötlet (mint például a "Lásd, ez az én birodalmam" szakaszára toronymagasba emelt Judit és az alatta diszkófénnyel megvilágított színpad látványa) dacára némiképp hígnak mutatta a rendezői koncepciót, s olykor bizony még egy-egy adagnyi szándékolatlan komikum is becsúszott az előadásba: mondjuk a Kékszakállú könnyeinek tavában/jacuzzijában elvégzett inhalációs ülőfürdő révén. Cser Krisztián előnyös külseje jól érvényesült a címszerepben, s a figura sérülékenységét is remekül közvetítette (így a "Vigyázz, vigyázz miránk, Judit!" hisztériát előlegező férfipanasza az előadás egyik legszebb pillanatává vált), ám Kékszakállúja már-már a túlságig lengetegnek tetszett. Bár meglehet, ez a maivá kicsinyített formátum ugyancsak a koncepció részének számított, amely így rendre Rálik Szilvia imponálóan erőszakos Juditja alá rendelte volna a bőrszerkós herceget.
Az Isteni színjáték pár soros epizódjára épülő végrendelet-hamisítási vígopera előadása annál meggyőzőbben érvelt Kerényi écákban gazdag, erőteljes hatásokat és eleven színházi pillanatokat teremtő operarendezői működése mellett. A rokonait végrendeletével kisemmiző, frissen elhalt Buoso Donati roppant életteli, akrobatikus készségű bohózati tetemként játssza körbe a színpadot, amely ezúttal nem középkorias gazdagságot, hanem jelen idejű lumpenproli tanyát mutat - konténeres pottyantóval és végérvényesen leparkolt lakókocsival. Ide, a szakadtság ügyesen karakterizált családi válogatottjának ádáz közegébe hajt be az ezúttal kiöregedett szelíd motorosként körvonalazott címszereplő, akit Kálmán Péter a ripizéstől sem idegenkedő hagyományos vígoperai komédiázás és a már-már rideggé keményedő játékmodor elegyével állít elénk - pompásan. A jelentős részben operettszínházi tagokból verbuvált Donati-família csapatjátéka ugyancsak élményszerűvé vált, s e második részre a Bartók-operában fájdalmas produkciót nyújtó Miskolci Szimfonikus Zenekar is visszanyerte becsülésünk javát.
Pénteken és szombaton azután az Észt Nemzeti Opera társulata gondoskodott a változatosságról: előbb a Traviata tökéletesen hagyományos, majd a kortárs Wallenberg-opera érzékien formabontó előadásával. Az előbbi produkció nagyjából a Zeffirelli-operafilm által summázott tradíció nyomdokán haladt, s csodáltatta a mellbetegnek éppen nem tűnő, ám annál dúsabb szépségű címszereplőt, a szőke Aile Asszonyit. A részint jó, részint gyenge közepes énekesekkel is garantált sikert arató slágerdarab után a Wallenberg előadása komoly meglepetést jelentett. No, nem annyira az észt Erkki-Sven Tüür közhelyt közhellyel pároztató, mindvégig hallgatható, de sosem emlékezetes zenéje, s még csak nem is a német Lutz Hübner didaktikus, az olykori humort ideologikus öntettel gyengítő librettója miatt. Hanem elsősorban a moszkvai Helikon Színház produkciói révén már többszörösen megcsodált tehetségű rendezőnek, Dmitri Bertmannak köszönhetően. Már az amúgy problematikusabb első részben, azaz a történeti Wallenberg mentőmunkáját s a holokausztot operásító szakaszban kitetszett Bertman látványteremtő ereje, a realista operajátszás és dokumentarista történelemábrázolás hagyományát megtörő érzéki szimbolizmusa. Eichmann például démoni libertinus nagyvadként lép a színpadra, látogatása Wallenbergnél egyszerre idézi a kővendég toposzát s valamiféle sátáni utolsó vacsorát, a bevagonírozást végző német tiszt pedig jókora tologatós számológéppel, szcsotival a kezében adminisztrálja munkája eredményét. A második felvonásban azután végképp és üdvösen elszabadul játék és fantázia, hogy Wallenberg eltűnésének és mitikus alakká, sőt konzumsztárrá válásának tragikomédiája elénk tárulhasson. A ketrecbe zárt Wallenberg mögött siratófallá alakul a színpadi Gulag, a szovjet tájékoztatás szívpirosba öltöztetett operettcsekistái kipingált arccal és parókásan döngik a mikrofonba a svéd hollétét ködösítő szillogizmusaikat. Végül egy hosszúra nyújtott orgiasztikus cirkuszjelenetben Elvis és Donald kacsa, óriás Matrjoska és az Eichmann által mozgatott Ronald Reagan, riporterek, admirálisok és túlélők össztánca ünnepli a kényelmes közhellyé avatott Wallenberget. A hatás frenetikus, a szünetben még erősen vacilláló közönség immár főzve van, s ilyen eredeti rendezői teljesítmény láttán még a merőben konzervatív és a didaxist holtáig rühellő kritikus sem igen vonhatja ki magát a lelkes ünneplésből.
Miskolc, június 10-12.
