A másolatgyártók mindenekelõtt azt felejtik el, hogy az amerikai horrorfilmek alkotói harminc-negyven évvel ezelõtt még fordítottak energiát a korszellem-kiszimatolásra. Az 1984-es, eredeti Rémálom azért is tudott nagyot szólni (amellett persze, hogy okos szerkezetre épített, újszerû és hatásos zsánermû volt), mert a Reagan-érára reflektált, azzal például, hogy határozottan a tinédzserek mellé állt, akiket azokban az években különféle idióta szervezetek gyámolítandó csecsemõnek gondolva celluloidszörnyektõl és rockzenekaroktól igyekeztek megóvni a Craven-filmben precízen ábrázolt mérgezõ szülõk helyett.
A 2010-es verziót jegyzõ Samuel Bayer az itt és mosttal nem tud mit kezdeni. Aktuális struktúrák felmutatásáig el sem juthat, hisz' már az alapokkal baj van: gimnazista hõseinek egyetlen olyan gesztusa sincs, ami összhangban lenne e bolygó kamaszainak valóságos viselkedésével. Maradna hát a kreatív vérbalett, de Bayernek nemhogy értékelhetõ saját kunsztokra nem futja, még másolni sem bír tisztességesen. Az eredetibõl átkopírozza ugyan a fantáziadús erõszakjeleneteket, ám ezeket a magolós tanuló versmondási gyakorlata szerint, lélektelenül és hadarva adja elõ. Atmoszférateremtésnek meg jó neki a lecsavart villany és a hangos csörömpölés.
Az InterCom bemutatója
*
