A címlapon a legendás, színháztörténeti alakítás fotója: Gábor Miklós mint szõke dán királyfi tekint önmaga elé, egyszersmind önmagába. Féner Tamás felvétele a pályafutás magaslati pontját éppúgy felidézi, akárcsak a mélyen és megveszekedetten intellektuális színészegyéniség legmarkánsabb vonását. Mert bár úgy lehet, a populáris kultúra alkalmasint egy bõvérû komédiás-szerepben, Mágnás Miskaként õrzi, s fogja majd a jövõben is megõrizni Gábor Miklós alakját, azért az 1998-ban elhunyt nagy színész az alkotói elmélyülés, a teljesítményével örökkön elégedetlen, önreflexív mûvészalkat, a színpadon már-már feszélyezõnek és okvetlenül ritkának bizonyuló magas mûveltség mintapéldánya volt. Szemben a zsigeri színészzsenikkel (Kit is játszom én ebben a darabban? - kérdezte az anekdota szerint Kiss Manyi egy megrendítõ erejû abgang után, valamelyik Shakespeare-tragédia sokadik elõadásán) a Laurence Olivier-t élte fogytáig csodáló Gábor Miklós a színpadon és a magánéletben egyaránt az aprólékos elemzés, az önboncolásig kíméletlen analízis elkötelezettje volt. Jelentõs alakítások sora és vagy féltucatnyi naplókötet igazolta e munka eredményét, s ez a színészi-írói életmû körvonalazódik most a baráti visszaemlékezõ, Sándor Iván esszéisztikus szövegébõl. Személyes emlékek és Gábor Miklós saját mûveibõl vett részletek garmadája élénkíti Sándor roppant empatikus, ámbár csupán szolidan érdekfeszítõ, a karrier több kényes mozzanatát a színész-naplóíróhoz hasonlóan mellõzõ elõadását. Igaz, a kötet nyilvánvalóan Gábor rajongói számára készült, s õk kétségkívül hálásak is lesznek e korszakos színészegyéniség megidézéséért, s alighanem még inkább Féner Tamás harminc korabeli fotójáért, melyek Shakespeare-szerepekben vagy Füst Milánt játszva, elõadáson vívódva és próbán meglesve mutatják a XX. század egyik legokosabb magyar színészét.
Tiszatáj Könyvek, 2010, 164 oldal
****
