lemez - SOULFLY: OMEN

A hetvenes évek első punkzenekarai óta közhely, hogy ha az ember úgy nagyjából le tud fogni három akkordot, már nincs akadálya, hogy zenekart alapítson. Az már ritkábban fordul elő, hogy valaki előbb bebizonyítja muzikális zsenialitását, aztán fokozatosan visszatér az említett három akkordhoz.

A hetvenes évek elsõ punkzenekarai óta közhely, hogy ha az ember úgy nagyjából le tud fogni három akkordot, már nincs akadálya, hogy zenekart alapítson. Az már ritkábban fordul elõ, hogy valaki elõbb bebizonyítja muzikális zsenialitását, aztán fokozatosan visszatér az említett három akkordhoz. Pedig Max Cavalera - kis túlzással - úgy látszik, ebbe az irányba látja jónak terelgetni fõ zenekara útját: ha két éve, a Conquer megjelenésekor elmorzsoltunk egy könnycseppet a Soulfly bizonyos stílusjegyeinek - mint a törzsi és világzene, a reggae - elkopása felett, akkor most már a zenét is alig halljuk zokogásunktól. Az Omenen ugyanis már mutatóba sem maradt semmi a fentebb soroltakból, azaz mindabból, ami megkülönböztetné a Soulflyt bármelyik másik thrash-együttestõl - Max hangja, az örök adu ász persze kivétel, s a rajongók lemorzsolódásának megakadályozásához alighanem elég is ennyi.

Ha sikerül félretenni a Conquer után amúgy se túl optimista várakozásainkat, egy tisztességes, sõt egész jó thrash-lemeznek is örülhetünk akár. Bár a játékidõ nagyjából felét a tényleg punkosan egyszerû, két, sõt néha akár három akkord ismételgetésébõl álló, nyers erejû, de korszakalkotónak azért a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetõ verzék teszik ki, azért (egyelõre) túlzás azt állítani, hogy a Soulfly lenne a thrash metál Sex Pistolsa: a másik félidõben ugyanis ott vannak Marc Rizzo veszettül jó, a maguk nemében akár slágeresnek is nevezhetõ riffjei és rá jellemzõ szólói. Félreértés ne essék, szó sincs A és B oldalról: a primitív és a technikás részek többnyire azonos arányban jelennek meg egy-egy számon belül (kivételek persze vannak, például a rövid nyitó tétel, a Bloodbath & Beyond: találják ki, a kettõbõl vajon melyik jelzõ igaz rá). Igazán kiemelkedõ dal nincs a lemezen - egészében egyáltalán nem rossz hallgatnivaló, de ha jót akarok, szerencsére van mit levenni a polcról a Soulfly korábbi hat lemeze közül az Omen helyett.

Roadrunner/Magneoton, 2010

***