Zene

Miként a fülszövegből megtudhatjuk, a szerző fő célkitűzése az afrikai nagyregény megalkotása volt. Ez a bejelentés megejtő őszinteséggel tárja fel a könyv legfőbb poétikai kérdését: az ábrázolt világ, a hetvenes-nyolcvanas évek Ugandája mennyit enged regénybe foglalni önmagából, a folytonosan örvénylő káosz milyen közegellenállást szegez szembe a több száz oldalon folyó epikai építkezéssel? Vagyis a szakadatlan bomlás tapasztalatát honnan, milyen nézőpontból, milyen eszközökkel és milyen nyelvvel lehetséges megragadni? Még inkább kiélezve a kérdést: létezik-e adekvát nyelve ennek a világnak, lehetséges-e a káoszon belülről beszélni a káoszról magáról?

Carlo Ginzburg: Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése

Olykor a Hamlet jön kapóra ahhoz, hogy egy színház elmondja vele és általa: kizökkent az idő, és nemigen tolja vissza senki. Spiró György új darabja, a Katona József Színházban bemutatott Koccanás ugyanerről szól, meg még arról is, hogy egy árva Hamlet sincsen manapság, hát mi próbálkozunk olykor, eléggé gyászos eredménytelenséggel.

130 éve még felháborodott cilinderes barmok álltak sorban Felix Nadar fényképész műterme előtt, hogy kiröhögjék Monet-t és barátait. Nem hiszem, hogy a Szépművészeti Múzeum lépcsőjén várakozó műbarátok közt egyetlen megátalkodott is akadna, aki elégedetlenkedik, ha végre bejut. Odabent, a képek előtt az egyetértés szeretethullámai érezhetőek. Nincs bizonytalankodó, az értelmezés kapaszkodóit a többiek tekintetében kereső látogató. Vitán felül áll, hogy mindenki érti, amit lát. A csendes áhítatot csak a gyed fogságából kiszabadult kismamák bömbölő kicsinyei zilálják szét.

Arajongó azért vásárol konzervet, hogy részese legyen a tartósított élménynek, eljusson olyan opera-előadásokra, melyek térben és időben el vannak zárva előle. A digitális technika nemcsak a jelen kor művészetét konzerválja, régi felvételeket is följavít. Jóvoltából időutazást tehetünk. Három frissen megjelent kiadvány az operaénekes személyiségének titkába enged betekintést. Az első egy

Több erény egyesül Sárközi Mátyás vegyes műfajú dokumentumregényében. Először is szakavatott szerkesztői kéz tálalja elibénk édesanyja, Sárközi Márta (Sárközi György felesége, Molnár Ferenc és Vészi Margit lánya) hozzá írt leveleit, akiben mégiscsak a múlt század közepének prominens irodalmi személyiségét kell tisztelnünk. Másodszor, a levélszemelvényeket egy másik műfaj köti össze egy füzérbe, nevezetesen az emigráns ifjú tudósításai a külhoni érvényesülés lehetőségeiről. Harmadszor, aki családi-irodalmi szennyeseken szeret csámcsogni, annak óhaja végképp nem marad kielégítetlen: a kor művészvilágának jeles tagjai olyan természetességgel élik magánéletüket a könyv lapjain, hogy az ember lassanként úgy érzi, szegről-végről ő is rokonságban áll Pilinszkyvel vagy Bárdos Lajossal, nem csak az érintettek.

Az év utolsó napjának műsortervezése feltehetően minden rendes televízió vezetésének rémálma. Mint egy előre prognosztizált természeti katasztrófa vagy az újévi adóváltozások - nem lehet megúszni. Ebből az következik, hogy ha a tévék még le nem váltott, illetve szabadlábon védekező menedzsmentje eltérne ettől a gyakorlattól, s a műsorokon keresztül komolyan kívánna legalább egyszer, az év végén szólani a lakossághoz, biztos bukásra lenne ítélve.

Nagyjából az utolsó békeév adja az auráját Szomory Dezső darabjának; mit mondjak, mostanság igencsak ismerős feeling ez, ráadásul Szomoryt játszani olyan, mint elég jó oddsszal tenni a befutóra. Mi, a közönség, vevők vagyunk a boldog békeidőkre: Bécs, kávéház, Sacher-torta, villa a Lago Maggiore partján, személyzet, s persze pénz, pénz, pénz.

Ritka pillanat: fölütötte fejét a történelem. Nem révületes optikai csalódás, hanem száraz tény, hogy a Műcsarnokban, mint valami bazilikában, Altorjai retrospektív kiállítása - és a két oldalsó teremsorban El Kazovszkij tárlata, valamint a Rosszcsontok című csoportos anyag révén - megmutatkozott a történelem újra, leplezetlenül, dialektikusan és tagadhatatlanul.

Pjotr Lescsenko: Gipsy Songs & Other Passions; Tangos, Foxtrots & Romances; Everything That Was

Öt cédét és egy százhúsz oldalas kis könyvet tartalmaz ez az exkluzív kiadvány. Fémgerinccel, érdekes fotókkal és 24 bittel újrakevert hanggal; a zenei anyagot Miles Davis vezetésével 1970 februárja és júniusa között rögzítették a Columbia stúdióiban. Az öt lemez így "egyben" aligha élvezhető, de roppant tanulságos, és számos gyöngy lakozik benne.

Az első három Harry Potter-kötet híre még szájról szájra terjedt, csillogó szemű rajongók tukmálták lépten-nyomon ismerőseikre a kis varázslótanoncról szóló könyveket, "apám, ezt olvasd, agyad eldobod!" felvezetéssel. A negyedik rész, a Tűz serlege megjelenése már emberes olvasói és marketinghisztériát váltott ki. Aki arra fogadott, hogy a további részeket nagyobb érdeklődés övezi majd, mint egy kviddicsvilágkupa döntőjét, nem tévedett sokat.

Pályi Andrást szokás korszerűtlen írónak tekinteni. Korszerűtlensége egy mára meghaladott művészi állásfoglalást takar, tudatos írói döntések sorozatát, mely írásainak tematikáját, hangütését és a választott elbeszélői technikát érinti. Méltatóit közös kérdés foglalkoztatja: miért nem került bele eddig Pályi a magyar irodalmi kánonba? A Megérkezés szerepe az elvárások szempontjából éppen az, hogy megoldásaival újabb lökést adjon, és a kánon felé sodorja az életművet. A regény elolvasása azonban arról győzhet meg, hogy a korai művekkel szemben a Megérkezésből hiányzik a progresszivitás, amely Pályi helyét biztosítaná a magyar irodalom fősodrában.

Conor Cruise O`Brien 1970-ben megjelent Camus-monográfiája első jegyzetében még amiatt panaszkodott, hogy nem sokat tudunk Camus életéről. E könyv megjelenése után ilyesmit már senki sem írhat le. Az olvasó inkább azon töprenghet, érdemes-e több mint 1100 oldalt áttanulmányoznia. Hiszen Camus mindössze negyvenhét évet élt, s ideje nagy részét írással, valamint színdaraboknak és szerelmi élete bonyodalmainak a rendezésével töltötte. (Hja, akit a nők Humphrey Bogarthoz hasonlítanak...) Todd két kötete azt a francia életrajzírói hagyományt követi, amely nem a fontosabb tudományos kérdésekre adható válaszok kifejtését tekinti feladatának, hanem egy teljes élet bemutatását, lehetőleg minél több adat, esemény és híres személyiség felidézésével. A magyarul is olvasható francia szerzők közül Armand Lanoux írt ilyen könyveket Zoláról, Maupassant-ról és a párizsi kommünről. Ha valaki meglehetősen jól ismeri az ilyen kötetekben felidézett korszakot, talán szívesen elmerül a nevek és helyszínek kaleidoszkópszerű kavargásában, örül a számtalan részletnek, epizódnak és idézetnek, amelyekkel kiegészítheti tudását. Aki azonban csak most kíván megismerkedni az 1940-es és 1950-es évek francia irodalmi életével, az úgy fogja érezni, hogy az információ-halmaz agyonnyomja.