n 130 éve még felháborodott cilinderes barmok álltak sorban Felix Nadar fényképész műterme előtt, hogy kiröhögjék Monet-t és barátait. Nem hiszem, hogy a Szépművészeti Múzeum lépcsőjén várakozó műbarátok közt egyetlen megátalkodott is akadna, aki elégedetlenkedik, ha végre bejut. Odabent, a képek előtt az egyetértés szeretethullámai érezhetőek. Nincs bizonytalankodó, az értelmezés kapaszkodóit a többiek tekintetében kereső látogató. Vitán felül áll, hogy mindenki érti, amit lát. A csendes áhítatot csak a gyed fogságából kiszabadult kismamák bömbölő kicsinyei zilálják szét.
A kiállítás Renoirnak Monet-ról festett félalakos portréjával indul (1875), mely mintha emlékezetből született volna. Barátja vonásai a modell asszonyaiéihoz hasonlítanak, de tudjuk, a jó festő mindig ugyanazt az arcot keresi. "Gyanús" nekem a háttérben a függöny és a szobanövény képzeletbeli karaktere is, de hát ez is olyan renoiros, szereti csak "úgy" huzigálni a figurák körül az ecsetet, és ha a színes, érzéki, puha sávok emlékeztetnek egy-egy tárgyra, az csak annak a bizonyítéka, hogy nem jött még el a nonfiguratív festészet ideje. Így van ezzel a kiállítás főszereplője, Monet is, de az ő életműve fináléjában, a monumentális tavirózsás sorozatban már az absztrakt expresszionisták gesztusait fedezhetjük fel.
Nem indokolatlan a festészet nonfiguratív törekvéseiről beszélni az impresszionizmus esetében, hiszen ha a képek központi motívumáról elcsúsztatjuk a tekintetünket, azonnal egy absztrakt festményben találjuk magunkat. Ilyenkor néhány métert hátralép az elbizonytalanodó műbarát, hogy a jól megtanult recept szerint távolabbról szemlélve illessze össze a szétesett látványt. Valóban, sok esetben létrejön ez a játékos és kedvelt csoda:
a festékpöttyök
halmazából helyreáll a kép! Lehetetlen azonban nem érzékelni a festők vadonatúj szándékát is ("szabadságuk" első mozdulataiként), a vásznon létrejött felületek, faktúrák esztétikai szerepének megújítását. Az impresszionisták már jól ismerhették a fotográfia eredményeit, hiszen Nadar stúdiójából indult a csoport. A korabeli masinák lencséje is úgy működik, mint a mai gépeké - a fókusztávolságon túl életlen, elmosódott, puha formákat közvetítenek. Az egyetlen képi effektus, ami a festészet gazdag történetéből eddig kimaradt: a tekintetünk sugarán kívül eső alakzatok önálló szépségeinek felmutatása a látás (fényképezés) mechanizmusának figyelembevételével. Ennek a szemléletmódbeli fordulatnak a lehetőségét teremtette meg a XIX. századi fotó.
Gyakran halljuk az impresszionizmus kapcsán, hogy a világos színek használata ámulatba ejtette a kortársakat, és ez forradalmasította a festészetet. Nem egészen stimmel ez, hiszen már ez idáig sem csak bús barnákkal festettek. Valójában az új hatáselem: a tempó. A kép létrehozásához szükséges idő tudatosítása a mű esztétikai értékében. Impresszionistaként már nem az a feladat, hogy a múlt virtuózaként fénykép minőségben kell lefesteni valamit, hanem hogy mi az a minimális időtartam, amely alatt a festő képes létrehozni a látványt, amellyel kényszerítheti a nézőt, hogy a frissen rögzített pillanatok halmazából megteremtse magában saját belső képét. Szemlélődéseink során nem érzékeljük környezetünkben a fölösleges részleteket, ezért a festménytől sem várjuk el, hogy helyettünk legyen figyelmes, de értékeljük, hogy rest szellemünk elszalasztott képeit úgy reprodukálják, ahogyan művészetük igényli. Hát ezt tudta Monet, de nagyon! Mániákusan kereste az ehhez megfelelő kifejezésformákat. A kiállításon bemutatott 1886-os Tulipánmező Hollandiában című képén már-már a seurat-i pointillizmust elérő mennyiségű festékponttal ábrázolja a látványos tarkaságot. Viszont a tizenhat évvel korábbi Trouville-i mólót megjelenítő vásznán szinte csak egybefüggő, nagy, sima felületeket látunk a fauve Marquette modorában. Pedig ha Monet vizes témára talál, nem nagyon állja meg, hogy ecsetvonalkák ezreivel ne próbálná meg a hullámok remegését visszaadni, de a "pötyögtetés" nála nem öncél. Az 1908-as Gondola Velencében című festményén egy ködös-rózsaszínre alapozott felületre ken néhány, hajóra, vízre emlékeztető indigókék foltot, akár egy japán kalligráfus vagy Franz Kline az 1950-es évekből.
Sok, a festészet új lehetőségeit felmutató kép van még itt Renoirtól, Sisleytől, Pissarótól és a kevésbé ismert többiektől is. Szépek és meggyőzőek, a nézők pedig hálásak. "Ezt láttuk Washingtonban", lelkendezik egy Barbara Bushra hasonlító, nagy hangú asszonyság Renoir festménye előtt, mely a fűben heverésző Monet feleségét és gyermekét mutatja. Engem a táj szélén
peckesen sétáló kakas
ábrázolása nyűgöz le. A történet monet-i párjában a kakas már kisétál a képből. A másik nevezetes festménypárból a Békató (1896) vizének hullámzása Monet vásznán fantasztikus, jó lett volna a Renoir-példányt is megszerezni. Nem tudtam, hogy Alfred Sisley is festett Monet-hoz hasonlóan egy sok darabból álló templomsorozatot. Ebből kettőt láthatunk a kiállításon, nem olyan változatos fényviszonyokat bemutatva, mint Monet mester a főművein, de azért nagyon jók. Sajnálom, hogy a Szépmű tulajdonában lévő, színes Paul Signac-litográfiát (A bója, 1894) ez idáig még nem fedeztem fel. A divizionizmus teoretikusának gondos nyomata már a XX. századi fauve-ok színeit villantja fel a sok apró négyzetke segítségével.
Szőnyei György
Megtekinthető március 15-éig
